Tamás Mihály: Két part közt fut a víz, Mirákulum, Drótvasút

Két part közt fut a víz

III Iván idegenül lézengett városa utcáin. Az egymásra zuhanó sűrű történések megriasztották az embereket, mint az űzött nyáj a karámban, úgy húzódtak meg házuk falai mögött. A katonai parancsnokságot kereste, és még annyit se tudott, hogy hol keresse. Megérkezése után jelentkeznie kellett, mert az utazásuk Űjhely után se ment egészen simán. Csapon át kellett szállniuk, lementek Klárival a peronra, meghúzódtak az egyik oszlop mellett, és kínos együttvalóságban várták a másik vonatot, amely az otthon nyugalmát hozta nekik. Eszükbe se jutott már Nyáry báró, amikor az hirtelen előttük állt meg. Lelkendezve kiáltott fel: — Hát maguk is itt vannak? Hát hogy tudtak mégis feljutni a vonatra? Iván szikkadt, suttogó kiáltással intette csendre. — Lassan, még meghallják!... De, úgy látszik, már késő volt, mert alig beszéltek néhány szót, egy altiszt jött hozzájuk, és gyanakvó mustrálgatással szólította fel őket, hogy menjenek utána. A parancsnokságra mentek, az állomás közelébe. Az előszobában katonák} lézengtek, érdeklődés nélkül bámultak a három civil ruhás emberre. Az altiszt leültette őket egy lócára azzal, hogy várni kell egy keveset. Klári szemében félelem bujkált, Ivánra nézett. — Nem ölnek meg, hiszen mi sem öltünk embert — nyugtatta meg Iván. Nyáry szörnyen bosszankodott. — Még csak ez kellett! Meg se kérdik az embertől, hogy van-e útlevele ... Szépen vagyunk most! Az altiszt kijött a szobából, intett nekik, hogy menjenek 27