Tamás Mihály: Két part közt fut a víz, Mirákulum, Drótvasút

Mirákulum

Bakos Bálint mosolygott. — Jó ez így is. — ... merthogy Andris az öreg tisztelendő úr kocsisa, Isten nyugtassa meg, szép két pej ló kocsisa, még nem jöttek érte a rokonok, még befoghatta volna. A kofferra esett a pillantása. — Azt meg tessék ideadni, inkább viszem én, mint a tisztelendő úr. Már nyúlt is a teher után, de Bakos elhúzta tőle. — Hagyja, néni, jobban bírom én azt, mint maga. — De mégis... — Hagyja. Talán erős is volt, ahogy ezt mondta, mert az öregasszony nagy hirtelen hagyta abba az udvarlást. Szántóföldek mellett mentek el, mellettük, mögöttük mindenütt zöldellő kalászok messzi tava hullámzott, előttük is sík volt minden, és a nagy laposságból nőtt ki a hegyek bokrétája, hirtelen, váratlanul, a teremtő Isten szeszélyes kedvéből. És a hegy, ahány volt, mind egyfelé lejtett, mint a képráma a képet, úgy fogta körül a falu szűkön szoruló lapályát. — Szép ez itt maguknál, néni... Az öregasszony hamar felengedett, örömös élénkséggel szólt a szóra. — Azt mondják mindenek, hogy szép, hát biztosan szép, aki kívülről jön, csak jobban tudja, mint mi. Pedig de ha látnák egyszer, amikor megvadul az ég, oszt jön a víz a hegyekbül mindenünnét csak a falura, oszt szalad, ki hová tud, mert minden egy szempillantás alatt megjön... még jó, hogy csak ritkán... hanem még nem is kérdeztem, hogy ki fog gondoskodni a tisztelendő úrnak? — Ha a víz jön? Ártatlan orcával kérdezte Bakos, úgy hitte, hogy erről van szó. — Dehogyis... hanem úgy gondoltam, hogy ki fog főzni a tisztelendő úrnak, mert a megboldogult tisztelendő úrnak Filep Julcsa főzött egész életében, ott is vénült meg mellette, most is ott van még a parókián. 202