Tamás Mihály: Két part közt fut a víz, Mirákulum, Drótvasút

Mirákulum

I Kora reggel volt, amikor megérkezett az állomásra. Nem várta senki, az állomás jó órányira volt a falutól, azt se tudta, merre induljon. A püspök rendelkezése váratlanul jött, hogy azonnal foglalja el a plébániát. Kicsit kedvetlenül hagyta ott a jó kis kápláni szobát, az íróasztalát az ablak mellett, a szép nyugalmat, de hiába, mennie kelleti. A vonat csak egy percig állt, sietett tovább a maga útjára, minden ment körülötte a maga útján, csak ő állt ott a sínek között két kofferral, magányosan. Az állomásról csak egy irányban vitt az út, nem tanakodott sokáig, felkapta a két koffert, és elindult a poros úton. Messze, az út távlatában hegyek zöldje világítóit feléje, a nyár eleji reggel meleg világossága ömlött el a hegyek oldalán. Nehéz volt a koffer, különösen a kisebbik, amelyikben a könyveit hozta, a reverenda fekete ujja megfeszült az izmokon, de tán észre se vette, az ereje játszott a teherrel, fiatalon, majdnem hogy hetykén vitte csontos, erős testét a két lendülő láb. Utolért egy öregasszonyt, kinek kosár lógott a hátán, és aki a kosár mellől már az állomáson szemlélgette. — Mondja, néni, ez az út visz Sóhegyre? Az asszony megállt, szembefordult vele. — Dicsértessék az Ür Jézus Krisztus... ej, hogy a fene enné meg ezt a büdös port, máris tele lett mind a két szemem, pedig még messzi az út Sóhegyig... ha jól látom, az új tisztelendő úrnak tetszik lenni. — Az vagyok. — Na lám, Andrisnak is eszibe juthatott vóna, hogy befogjon a tisztelendő úr elibe .. . 201