Tamás Mihály: Két part közt fut a víz, Mirákulum, Drótvasút

Két part közt fut a víz

messzi vidékről gyűltek egybe, hogy megtárgyalják a mindennapi élet súlyos problémáit. A régi dzsentriosztály néhány hatalmavesztett alakja külön csoportban tárgyalt, az asztalnál csak az öreg kerékgyártó ült, meg az orvos, meg néhány magyar gazdaember. A vezér a szomszéd szobában tárgyalt, és egyenként hívta magához az embereket. Néhányat csak, a kiválasztottakat. Szemző Viktor először vett részt ilyen ülésen, suttogó hangon fordult Ivánhoz. — Mit szólsz ehhez a titkos diplomáciához? Iván nevetett. — Én már megszoktam. A nemzethűségnek fokozatai vannak, és ez a fokozat párhuzamosan fut a születés rangjával. Te zsidó vagy, én parasztivadék, nyugodt lehetsz, minket sose fognak oda behívni, abba a belső szobába. De ez nem is fontos, a fontos az lenne, ha jó irányban futnának a dolgok, de félek, hogy itt még mindig nem ébredtek rá arra, hogy gyökerében változtak meg a világ dolgai, és a mi életünket ezekhez kell idomítanunk. Félek, hogy itt még most is arra megy a játék, ki legyen a követ, és nem arra hogy kié legyen a föld és a vagyon, és a kenyeret adó munka. Szemző komolyan bólogatott. — Igen, igen, de nehéz mindjárt a helyes útra lépni, amikor annyi sokféle út nyílik az ember előtt. Iván erősen a szemébe nézett Szemzőnek. — Te mondod ezt, éppen te? Szemző kitekintett az ablakon, mereven nézett el Iván feje fölött. — Most nem erről van szó, tudom megint, mire gondolsz ... Folytatni akarta, de a vezér titkára lépett hozzájuk, és Iván vállára tette a kezét. — Farádj be a másik szobába ... Iván meglepetten nézett rá, és hitetlenül mutatott saját magára. — Én? ... Hogy én menjek be? — Igen. 188