Tamás Mihály: Két part közt fut a víz, Mirákulum, Drótvasút
Két part közt fut a víz
XXVIII A napok a munkára való előkészülettel teltek, üzleti összeköttetéseket keresett Iván, és a szükséges anyagok beszerzési forrását. Tájékozatlan volt, egyedül állt, nem volt senki, aki vezette volna, és tanáccsal látta volna el, mindent a maga ösztöne után tett, és kétszeres öröm volt szamára az elért eredmények öröme. Többet volt otthon, kevesebbet az utcán, és Mária édes buzgalommal tett-vett körülötte. Évente néhányszor ült össze a politikai vezérlőbizottság. Az őszi ülésre együtt utazott Szemző Viktorral, aki szintén tagja volt ennek a bizottságnak. Alig helyezkedtek el a vonatban, Viktor szólt. — Hallom, teljes gőzerővel kezdted el az irodádat, és már annyi a munkád, hogy nem is győzöd. — Na, erről még nincsen szó. Talán majd valamikor. De ez is jó, mert az ember hátvédet érez maga mögött, tudja, hogy nincsen más kegyére utalva. Szemző jóváhagyóan bólogatott. — Igazad van, ez az egyetlen életforma: élni a maguk megteremtett gyümölcsét, és kedvünkre ajándékozni a köznek az időnk feleslegét. A kalauz jött, és kérte a jegyeket. Amikor továbbment, tréfálkozva szólalt meg Szemző. — Utóvégre már vehetnél másodosztályt magadnak ... — Miből? — Nohát, a jövendő reménységéből. Iván arca elborult. — Arra még fabatkát sem adnék, se én, se más. Csupasz nagyteremben ült össze a vezérlőbizottság. A hoszszú, zöld posztós asztal körül esett arcú magyarok ültek, 187