Tamás Mihály: Két part közt fut a víz, Mirákulum, Drótvasút

Két part közt fut a víz

XXVII — Nem, nem, így ez nem mehet tovább! Be kell látnod, Iván, hogy belepusztulunk mindnyájan, nem szabad ezt az életet folytatnod. A te életed a miénk is, mert a mi életünk a tiéd is. Erre kell gondolnod. Iván elgondolkozva feküdt a pamlagon, Mária mellette ült, a kezét fogta. Izgalom és komolyság volt az asszony, és a család ösztönös önzése. — Vannak dolgok — Iván halkan beszélt, és a kezét simogatta Máriának —, amelyek a családnál is fontosabbak. — Nincsenek! Iván a fejét tagadással rázta meg, de ez a tagadás gyönge volt, és már nem olyan magabízó, mint azelőtt. — Két hónapja vagy már itthon, és a két hónap alatt még nem vetted hasznát a diplomádnak. Akkor, mondd, minek kínlódtál érte? Hogy címed legyen, és foglalkozásod? És két hónap óta járod az utcát, írod a cikkeidet, soronként ötven fillérért, és még egy ruhára valót sem tudtál keresni. — Most nem a ruha a fontos ... most sokkal nagyobb a tét, és az egyén élete a legkevesebb, úgyszólván semmi. Máriából a családért harcoló nőstény elszántsága szólt. — Nem igaz! Hazugság! Hát nem veszed észre, hogy csak az erőd kell nekik, a tehetséged... te nem kellesz... hát nem látod? ... Iván megdöbbent, mert olyan szókat mondott ki most az asszony, amelyeket annyiszor mondott már titkon önmagának. — Nem látod meg, hogy itt minden üzletre megy, a hazafiság is, és a nemzetárulás is? Hol voltak a vezérek a tüntetésnél? Csak ti voltatok ott, titeket zártak be, a vezérek a Tátrában üdültek, és onnét rosszallták azt, hogy önállóan mertetek cselekedni, az ő megkérdezésük nélkül. Mert ha 181