Tamás Mihály: Két part közt fut a víz, Mirákulum, Drótvasút

Két part közt fut a víz

— Lehet? Az öreg kulcsár megrántotta a vállát. — Lehetni éppen nem lehet, de ha akar a hadnagy úr... Iván sokáig gondolkodott, már úgy volt, hogy megkéri az öreget, azután mégis egyebet gondolt. Félt ettől a találkozástól, félt a múlttól és más szenvedésétől. Továbblépett az ajtótól. — Inkább ne ... — Ahogy gondolja, hadnagy úr ... A folyosó végén villanylámpa égett, az alá állt Iván, kihúzta zsebéből a reneszánsz építőművészet tankönyvét, és elmerült a firenzei Palazzo Pitti földszinti alaprajzának tanulmányozásában. Jólesett neki ez a kikapcsolódás a jelenből, ez a csöndes mámort nyújtó elmerülés a reneszánsz csodálatos életébe. Észre se vette az idő múlását, csak arra riadt fel, hogy a váltás megérkezett, és ő már mehet négyórai pihenőre. Reggel az egyetem mellett forró kávét ivott egy kimérésben, haza se ment a lakására, csak délben, az előadások végeztével. Mária már a lépcsőházban várta, együtt mentek fel Lovákné ajtajáig, Iván intett neki, hogy menjen be vele, amíg a könyveket ledobja, utána mehetnek együtt ebédelni. Mária arcát pirosság lepte el. — Nem, azt nem szabad ... Iván jókedvű áradással kapta át az asszony vállát. — Te kis csacsi, elfelejted, hogy a feleségem vagy? Mária megint piros lett, de ez már a boldog ébredés pirossága volt. — Persze... igaz ... de most siessen, inkább majd ebéd után, jó? Cseke úr ebédje változatlanul kevés volt, és zsírtalan, de olcsó volt, és ebéd végeztével mind a ketten nagy jóllakással ámították egymást. Bakos Pista a pamlagon heverészett, és a jegyzeteit nézegette, Csák Miklós az ablaknál állt, és az utca másik oldalán egy ablakot nézett erősen, amikor Iván beengedte maga előtt Máriát a diáktanyára. Pista felugrott, Máriához futott, sovány ujjaival elkapta a vállát. 145