Tamás Mihály: Két part közt fut a víz, Mirákulum, Drótvasút

Két part közt fut a víz

meleg keze volt a királynak, a szemében egy játszadozó gyermek ártatlan öröme bujkált, aki most örül annak a csodának, hogy az ólomkatonái hirtelen, váratlanul, eleven élő katonákká változnak. Kezét nyújtotta a király, és Iván erősen megszorította, és úgy látta, mintha a király felszisszent volna a szorítástól. Aztán Heldenthalhoz lépett, nyitott tenyérrel lépett elébe. Heldenthal mindig nagy kópé volt, magasra emelt karral csapott pacsit a király tenyerébe, és emberül megrázta. A király nevetett, és azt kérdezte tőle, hogy micsoda civilben. — Katona, felség! — Bravó! És miért nincs még kitüntetve? Heldenthal Erich szája gúnyos kis mosolygásra rándult, mert nem mondhatta mégse el, hogy roppant ellenszenvvel vett mindent, ami a halál és az öldöklés lehetőségét jelentette. Csodálatos ügyességgel tért ki eddig a lövészárok elől, mindig az utolsó pillanatban betegedett meg, legutóbb pedig egy eltévedt gyalogsági golyótól kapott idegsokkot. — Azért, felség, mert szerencsétlenségemre még mindig harcképtelenné váltam, mielőtt időm lett volna hősnek lenni. A szeme huncut és csíny tevő gyermek módjára nézett a király szemébe, a király újra elmosolyodott, látszott rajta, hogy örül az adakozás hatalmának, intett a szárnysegédjének, és továbblépett. Egy hét múlva Heldenthal megkapta a katonai érdemkeresztet, s úgy volt, hogy másnap megy be tartalékból a rajvonalba, amikor váratlanul, mint koleragyanúsat, kórházba kellett szállítani. Volt, aki azt mondta, hogy Heldenthal kicsi, légmentesen zarható bádogdobozban hozta magával a koleratenyészetet, de ez nem fontos, fontos az, hogy soha többet nem látta őt a háború. Nagy hasú, öreg börtönkulcsár lépett Iván mellé. — Ismerőst talált a hadnagy úr? Az most itt könnyen megesik, sok ismerősre akadnak a tiszt urak. — Ezredtársam volt... — Akar tán beszélni vele a hadnagy úr? 144