Tamás Mihály: Két part közt fut a víz, Mirákulum, Drótvasút

Két part közt fut a víz

— Mi barátok volnánk, ugye, és maga mégis gyűlöl engem. Iván meghökkent. — ... Ne... tudom, nem engem, a fajtámat, az osztályt. Azért tanul, azért töri magát, hogy több legyen, és gondolatban leköp engem, és azt mondja: ostoba arisztokrata... no látja, mi vagyunk a haladás élesztője. Mi lenne, ha nem állnánk a polgári elemek előtt mint a születés felhőkarcolója, amit mukáral és megfeszített koponyával, a polgári elemek fegyverével kell megmászni? Klári a csomagjait bontogatta, ennivalót vett elő, szégyenlős nevetéssel nyújtotta Iván felé. — Egyél, Iván. Nem hallotta meg. Ö már akkor messze járt, arra gondolt, hogy holnap vagy holnapután egy kicserélt országba ér el, ahol minden megváltozott azóta, hogy eljött onnét. Gödöllőnél a báró termoszpalackot vett elő, töltött az alumínium kupakba, tea volt, ivott. Klárinak töltött, Klári is ivott, rámosolygott, és megköszönte, a báró újra töltött, és Iván felé nyújtotta. — Köszönöm, nem vagyok szomjas. Nyáry egy pillanatig bosszús volt, azután ő itta meg a kitöltött teát, és úgy tett, mintha nem venné észre a visszautasító parasztgőgöt. — Mit csinál majd Beregszászon? — Az anyámhoz megyek, nem voltam már otthon nagyon régen. — Ott marad? — Igen. A báró unott szemében a hirtelen éledt érdeklődés sunyi lángja lobbant fel. Közelebb húzódott Ivánhoz, egészen szembe vele. — Látja, most ott nagyszerű akciótere nyílott az olyan magafajta egyetemistának ... — Tudom. Iván nagyon komolyan mondta ezt, kiérződött belőle, hogy sokszor megemésztett gondolatkörét tapogatja a báró. Most is arra gondolt, vajon szülőföldjén hogy bánik anyjával 13