Tamás Mihály: Két part közt fut a víz, Mirákulum, Drótvasút

Két part közt fut a víz

gató volt a pénzügy-igazgatóságnál, őt is elbocsátották. Lengyelné mondta el az újságot. — Hallja csak, tanácsos úr, ezek a gyerekek házasodnak. A tanácsos a fejét a válla közé húzta, onnét vetette fel. — Mikor? — A jövő héten. — Hm. Cigarettát sodort, sárga volt az ujja a füsttől. — Tebelőled se lesz mérnök, Iván. Bódult, szenvedélyes volt a válasz. — Lesz. — No, majd meglátjuk. De addig mégis anyád terhén lesztek. — Nem. — Hát? — Majd lesz valahogy. Bodákné enyhíteni akarta a helyzetet. — Nem olyan súlyos a dolog. Iván az én fiam, Mária az anyja lánya. Ki-ki tartja a magáét addig, amíg csak el nem tartják magukat. Iván felállt, lázasan égett az arca, magasra egyenesedett az anyja előtt. — Nem, anyám! Nem bírta tovább, kiment a szobából. Rettenetes volt azt nézni, hogy amikor két fiatal, egészséges test minden atomjával egymást mellé lendül ősörök kívánsággal, akkor a két égő anyag közé, amely egy lánggá akar egyesülni, nedves okosságokat raknak: jövőt, gondot, megélhetést. Amikor Lengyel tanácsos a távirati hívásra megérkezett, akkor már megvolt a polgári esküvő. így fogtak ki az öregen, aki kedélyes lett, mikor látta, hogy a harag úgysem segít. — Két bolond egy pár! Lengyelné melle megkönnyebbült. Iván elment a plébánoshoz. — Esküdni akarunk. Holnap. A vérmes pap megfordult a karosszékben, végignézett Ivánon. 118