Tamás Mihály: Két part közt fut a víz, Mirákulum, Drótvasút

Két part közt fut a víz

— Van diszpenzáció? — Van. Előhúzta a zsupán engedélyét. A plébános nevetett, asztma­tikus, nehéz nevetéssel. — Haha, ez nekünk nem jó, mást kérek. — Más nincs. — Akkor nem esküszünk. Iván felállt. Meggyőződéssel mondta. — Akkor nem esküszünk. A plébános megdöbbent. — Várjon csak, két hirdetést elengedhetek, de a har­madikat csak a püspök úr engedheti el. — Gondolkozott. — Várjanak csak!... Ha most táviratoznék, ha lehetne táviratozni, akkor a válasz holnap reggel megjöhetne... — De nem lehet táviratozni külfödre. — Hm, igen, nem lehet, tehát vehetjük úgy a dolgot, mint ha táviratoztam volna, és megjött volna a válasz. Felállt. Iván vállára tette a kezét. — Megesketem. Iván ravaszul mosolygott. — De otthon. A plébános hatalmas teste a levegőbe rándult. — Otthon? .. . Hogy gondolja ezt? — Nem szeretem a magánügyeimet mások szórakoztatá­sára végezni. Kék lett a plébános arca, lila lett a szája körül, kapkodó nyögéssel dobta ki a szót. — Magának ez magánügy? — Igen. Lezuhant a székbe, elfordult Ivántól. — Nincs több szavam ... mehet... mehet Iván kiment. A református paphoz indult. A plébános káplánja futott utána. — Iván!Iván! Megállt. A kövér, öreg fiú jóságos szeméből kétségbeesés áradt feléje. — Mit tettél, Iván? Az öreg dühöng otthon. 119

Next

/
Oldalképek
Tartalom