Gyönyör József: Mi lesz velünk, magyarokkal? – Fejezetek a csehszlovákiai magyarság történetéből 1918-tól napjainkig

Ne hagyjuk el népünket!

hagyjuk el népünket! Még el sem vonultak egészen az augusztusi viharfelhők, máris sokan fogták a batyujukat, és nekivágtak az ismeretlen világnak. Itt hagyták lakásukat, házukat, szülőföldjüket — hazájukat. Sokan még istenhozzádot sem mondtak szüleiknek, barátaiknak és munkatársaiknak, kocsiba ültek, és elutaztak — talán örökre. Néhány hét leforgása alatt a családok ezrei szakadtak szét, s talán már sohasem lesznek újra együtt az életben. Megálltam a ligetfalui kereszteződésnél: az út egyik ága Bécsbe, a másik Budapest felé vezet, a burkolaton még jól láthatók a fehér betűk. Az autók java része nyugat felé vette az irányt, s láttukon bennem is felmerült a gondolat: Menni vagy maradni? Maradtam. Szemem előtt megjelent a Tiszánál is szőkébb és kanyargósabb Ipoly, az arany kalászokat ringató csallóközi róna és a hegyaljai szőlőskertek feledhetetlen képe. Emlékezetemben megelevenedjek Mikszáth palócai és feltámadtak regényeinek hősei. Nem, ezt a földet, ahol Rákóczi és Madách hamvai nyugszanak, nem szabad elhagyni. Elém tárult ugyan az a táj és az a francia város is, amelynek iskolájában a betűvetést franciául tanultam, de gondolatban újra meg újra csak azon a földön álltam meg, ahol édesanyám az első magyar szóra tanított. Bármennyire is mostoha volt hozzám az elmúlt évtizedekben ez a föld, mégis a szülőföldem. A negyed évszázad előtti világégés után is ide jöttem haza, és a szlovákiai magyarság legnagyobb megpróbáltatásainak idején sem lettem hozzá hűtlen. Vállaltam a kisebbségi létet, annak bizonytalan jövőjével együtt. Azt a népet pedig, amellyel sorsközösség fűz össze, sohasem hagyhatom cserben. A véletlen folytán útlevelem is a kezemben volt, sőt ha az emigráció kenyerét választottam volna, arra sem lett volna szükségem, 120