Szabó Béla: A menyasszony, A család kedvence

A menyasszony

— Nem bánom, levetkőzhetsz, itt is alhatsz a Katka ágyában, ő úgysem jön haza. De én először megszámlálom a pénzemet, gyere, segíts te is, de nagyon kérlek, ne lopj belőle. Azért mondom, mert az emberek lopni is szoktak. — Nem kell félned tőlem, Emma. — Nem félek, mert vigyázni fogok rád. — Akkor inkább nem segítek. — Haragszol? — Nekem akkor sem kellene a pénzed, ha adnád. — Nem? Emma kihúzta kebléből a pénzeszacskőt, és tartalmát kiöntötte az asztalra. Arra gondolt, hogy a másiknak semmi oka megsértődni, mert akinek nincs pénze, az nem sértődhetik meg. Neki minden oka megvan rá, hogy féljen, és vigyázzon a pénzére. Már nemegyszer hallotta, hogy a szegények, akiknek nincs pénzük, lopni szoktak. Számolni kezdett, és ingerültsége lassan feloldódott a csillogó, csörgő, pajkos aprópénzek láttán. Egész lénye hirtelen átszellemült. — Hallod — fordult a másik felé — a pénzem hangját? Jaj, én úgy szeretem hallgatni, akár vasárnap délután a harangzúgást. Nézd, hogy fénylenek mind. Tudod, sokszor ki szeretném rakni velük a hasamat, hogy olyan legyek, mint egy pikkelyes ezüsthal. Láttál te már halat? —• Persze hogy láttam — felelte ásítva az idegen. — De úgy gondolom, amikor kiugrik a vízből és felragyog. Aztán játszva visszabukik a víz alá, mintha rád nevetne. — Fáradt vagyok. — Lefeküdhetsz — dobta feléje a szót Emma —, de nem paráználkodom veled. — Nem muszáj — felelte egykedvűen a férfi, és vetkőzni kezdett. Emma hangosan és türelmetlenül számolt: Egy ... kettő ... három ... négy. — Megállt, mintha a szám a torkán akadt volna. Fájt neki, bosszantotta a másik egykedvűsége, hogy nem érti, és nem is akarja megfő