Szabó Béla: A menyasszony, A család kedvence

A menyasszony

Emma beleremegett, szerette volna elhárítani a férfi kezét, de valami megbénította, és hagyta. — Sok bajod van, igaz? — kérdezte halkan a férfitól. — Sok. — De azért élsz, és elég szép vagy. — Szép vagyok — ismételte lehangoltan a férfi — a mamám is mondta egyszer. — Neked van mamád? — Már nincs. — Nekem sincs, talán sohasem volt —, mondta Emma szelíden —, pedig mennyi mama él itt a városban. Én min­dig nézem őket, a szegények ráncosak és öregek, a gaz­dagok szépek és fiatalok. A Kovácsné is mama, és olyan fiatal és rózsás az arca, mintha nem is lenne menyasszony lánya. Ma dolgoztam ott, kimostam mind a szennyesét, és aztán a befagyott folyóban kiöblítettem. Olyan hideg és szúrós volt a víz, mintha gombostűkkel lett volna tele. Te ezt persze nem érted. Emma hirtelen abbahagyta, érezte, hogy minderről fe­lesleges beszélnie, mert csak rá tartozik, rá, fáradt kar­jára és lúgtól kimart, vörös kezére. Nem használ a szána­lom, a részvét, dolgozni kell, korán reggel, még didergő sötétben ébredni, munkába rohanni a nyikorgó, barátságta­lan fagyos úton, megérkezni egy idegen konyhába, 6s fulladozni a szennyes, lúgós levegőben, aztán hazamenni, és újra kezdeni elölről mindent. — Szeretőd van? — kérdezte szórakozottan az idegen. — Nekem nincs szeretőm — felelte Emma ingerülten, és büszkén folytatta —, és bűneim sincsenek. Nem lopok, nem rabolok, és ami a fő, senkivel sem paráználkodom. — Bizonyára, mert nincs kivel — volt a gúnyos válasz. — Lenne, ha akarnám — vágta rá Emma. — A múltkor is Náthán akart a folyóparton, de én nem akartam. Csak nem fogok egy ilyen csúnyával...? — És velem? — Veled? — gondolkozott hangosan Emma. — Hisz alig láttalak, és azt sem tudom, milyen a tested. — Ha akarod, levetkőzöm. 95

Next

/
Oldalképek
Tartalom