Szabó Béla: A menyasszony, A család kedvence

A menyasszony

úgy érezte, hogy ezután anyjának nem lehet többé beleszólása életébe. Azt tehet ezentúl, amit akar, azzal beszélhet, járhat, akivel jólesik. Éppen ideje már, túl van a huszadik évén, öt éve gürcöl és kínlódik, és eddig csak annyit tudott elérni, hogy könyveket olvashatott. Kezdetben ezzel is baj volt, amíg az apja élt, de most szabad idejében, ünnepnapokon annyit olvashatott, amennyit akart. Anyja egy szót sem szólt ellene. Nyilván csak hozzá kell szoktatni az ilyesmihez. Pár napja figyeli, hogy egy jóképű katona járkál a ház előtt, lehet, hogy miatta, neki is tetszik, szóba is áll vele, miért ne? Miért ne szórakozzon, ha egész nap, hajnaltól estig dolgozik. Csinos ember, lehet, hogy nekivaló. Herceg úgysem jön érte, és talán egy szakállashoz menjen, szaporítsa a szegények hadát? Nem, azt nem. De Zelmának még aznap este le kellett mondania a katonáról. Idát szólította meg, ismerős módjára, és Zelma azonnal megsejtette, hogy ez az a katona, akivel Ida csókolódzott. Dobogó szívvel szaladt be, nem akarta látni őket, szánalom és szégyen hullámzott benne, amikor Idára gondolt, erre a gyereklányra, aki ilyen korán kezdi... Ida a fűszerestől jött, két kiló liszttel a karján, amikor észrevette a közeledő katonát. Izgalmában reszketni kezdett, és minden erejére szükség volt, hogy fel ne kiáltson. — Gyere velem — szólt a katona. Mintha súlyos kődarabot hajítottak volna felé, úgy hatott rá a katona hangja. Behunyt szemmel, remegve állt előtte, nem mert, nem tudott az arcába nézni, mint az erősen fénylő napba. — Ne bántson engem — kérte halkan, és erősen magához szorította a lisztet. A katona eltűnt. Ida remegő, botladozó léptekkel, szédülő fejjel ért haza. Azon az éjszakán olyan áhítattal olvasott Emmának a szétmállott meséskönyvből, mintha imádkozott volna. Emma hangtalanul mozgó szájjal követte a mesét, élén76