Szabó Béla: A menyasszony, A család kedvence

A menyasszony

ken ismételgetett magában minden szót. Zümmögve szállt a hang, és a hold életre kelt, felemelte a háztetőket, udvarról udvarra járt, bekukkantott az ablakokon, és elmesélte az emberek történetét aranyozott dióba préselve, csodálatos színekbe olvasztva jót, rosszat, mint egy teremtő isten. Emma kint az udvaron még sokáig nézte a holdat és a csillagokat, mint váratlanul kapott ajándékot. Ügy érezte, hogy minden az övé, senki el nem veheti tőle soha. Tág és tiszta volt az éjszaka, hátul a kertben fehéren és édesen álltak a fák, mintha a hold porcukorral hintette volna be a leveleket. Amikor kamrájába benyitott, úgy látta, hogy Katka alszik, a sötétben tapogatózva elérte az egyik szentképet, letérdelt, és újra imádkozott, mint régen a faluban, amikor szomorúság vagy öröm érte. Ida, mielőtt lefeküdt, elrebegte az esti imát, a dunyha alá bújt, és Emmára gondolt hálásan dobogó szívvel. Érezte, hogy nyugalmát, menekülését Emmának köszönheti, annak a vallomásnak, amit Emma iránt érzett szeretete váltott ki belőle. Rendesnek, tisztának érezte magát, mintha megfürdött volna, és mélységes szeretettel gondolt anyjára is, aki nem faggatta soha, nem kérdezte, hogy ki volt az a katona, és mi történt köztük, hanem bizalommal és hittel védte, hogy sebe behegedjen. Ida meggyógyult álmaiban is. Most már kételkedés nélkül elfogadta anyja ítéletét, és feltétel nélkül engedelmeskedett környezetének. A katona még élt benne, de már csak mint fekete rém. Idővel azonban ez is elmúlt, és nappal úgy gondolt az esetre, mint egy bűnre. És a bűn is összezsugorodott benne. Találkozott még egyszer a katonával, de már nem félt tőle. Amikor megszólította, egyenesen az arcába nézett, ridegen, visszautasítóan megvonogatta keskeny vállát, és szigorúan, röviden azt mondta: — Kérem, hagyjon békén, én nem ismerem magát. De a szíve még sokáig dobogott ettől a hazugságtól, még sokáig maga előtt látta a katona néma, rángatódzó arcát, amint elmegy, és ő megfordul utána, és nem mozdul, míg az éjszaka el nem nyeli imbolygó árnyékával együtt. Amit 77