Szabó Béla: A menyasszony, A család kedvence

A menyasszony

Ez volt a nehezebbik része a dolognak, gondolta, hála istennek elintéződött. Most még Friednével kell beszélni, hogy idejekorán felmondjon a lánynak. XI Egy aranyszínű szeptemberi napon várták haza Friednét a kórházból, amikor az ökörnyál lassan és rejtélyesen úszik a levegőben, mintha a nyári nap tépett, rongyos fátylával búcsúzna a fáktól, a zöldtől, a kéktől. Még ragyogott, még élt a nyár teljes és csodálatos pompájában, de néha hűvös, nedves volt a szellő, és fel-feltűntek már az ősz szomorú, hervadt színei. Éva szeme ragyogott az örömtől, mintha kifényesítette volna, sokait szaladgált és sokat beszélt. Izgalmában eltörte az egyetlen poharat a házban, amelyben vizet szokott hozni az anyjának, ha szomjas volt. Sírt is miatta, és nagyon szerencsétlennek érezte magát. Végül elhatározta, hogy valahonnan szerez egy másik poharat, és már futott is fürgén kifelé, anélkül hogy valaki is észrevette volna. Ida sápadtan és megviselten, szótlanul dolgozott a konyhában, fejét lehorgasztva s homlokát ráncolva keverte a rántást. Egy ruhára gondolt meg egy magas sarkú cipőre, amit már kiszemelt magának Glanz kirakatában. Annyi fájdalommal gondolt a cipőre, hogy a szíve majd meghasadt. Nagy, felnőtt lány szeretett volna lenni, érezte, hogy fiatal, rongyos, tipegő évei jelentik a vesztét. Alig várta már a jövő hónapot, mikor beteljesedik tizenötödik éve, és a tizenhatodikba lép. Már nem lesz többé gyerek;, és ma sem az, összeszorított fogakkal bizonygatta magában, hogy nem gyerek többé. Hisz nem is lehet gyerek, ha annyit szenved, ha annyit vergődik éjjel az ágyában, amikor a katona jön, halkan, észrevétlenül, és a magasba emeli egyre feljebb, feljebb, mintha szárnyakat kapna és repülne... Aztán jön mindig a zuhanás. Az a kegyetlen zuhanás, mintha valaki repülés közben gonoszságból megtaszítaná, 63