Szabó Béla: A menyasszony, A család kedvence

A család kedvence

— Hiába gúnyolódik — fordult vörösen parázsló arccal az asszony felé —, mindaz igaz, amit mondok. Még szerelmes leveleket is írtam magának. — Micsoda, szerelmes leveleket? — kiáltott fel Richter harsány jókedvvel. — Én egyet sem kaptam meg — szólt az asszony jóindulatú türelemmel —, pedig hidd el, szívesen elolvastam volna. — Mert nem magának címeztem — szíve most már a torkában vert, úgy beszélt, mint a tetten ért tolvaj. — Én, kérem, a leveleket, amelyeket Pista menyasszonyának írtam, magának szántam ... Jól emlékszem... Ez kérem, így volt, ez az igazság. Az asszony közelebb lépett Dávidhoz. Soha még így, ilyen közel nem volt hozzá, soha még ilyen itisztán nem látta e drága asszony nemes és komoly arcvonásait. — Elhiszem, hogy nekem szántad azokat a leveleket. Elhiszem azt is, hogy tiszta szívvel írtad őket, mert én is szeretlek téged. És amint ezt kimondta, két kezébe fogta Dávid arcát, szájon, majd gyöngéden homlokon csókolta, mintha a saját fia lenne. Mindez szédületes gyorsasággal zajlott le, még mielőtt módjában lett volna viszonoznia a csókot, amit az asszony a szájára lehelt. — Nos, Dávid — kérdezte őszinte megindultsággal —, most már meg vagy elégedve? ... Láthatod, szerelmed viszonzásra talált. Dávid nem bírt szóhoz jutni. Akkor már tudta, hogy ez az alkalom soha többé meg nem ismétlődik. Az álmok, a képzelt ölelések, amelyek az asszony köré fonódtak, mint eleven indák, most mozdulatlanul, aléltan hevertek benne... Oly űr tátongott a lelkében, mint a gyermekben, akinek legkedvesebb játékát elpusztítják. — Verést érdemelnél — mondta Richter. — Mert megmondtam? — Nem, mert oly sokáig titkoltad. — Most persze haragszik rám. 544