Szabó Béla: A menyasszony, A család kedvence

A menyasszony

— Én nem akarok. — Senkivel? — Senkivel. — Hazudsz! — kiáltotta dühösen Náthán. Akkor, abban a pillanatban, ahogy rápillantott Náthán eltorzult arcára, megértette leskelődését: nem válaszolt, gyorsan előresietett, majd rohanni kezdett, és hátra sem nézve menekült. Amikor visszafordult, Náthánt már nem látta. VIII Vasárnap bál volt hátul az udvarban, Jackóék elhanyagolt kertjében, ahol széles szoknyájú parasztlányok forogtak katonáik mundéros zöld karján, mint eleven, színes mezei virágok. Az udvar olyan volt, mint egy sétatér. Kipirult lányok gyűrött zsebkendőjükkel legyezgették fényes, kerek arcukat, fel-le sétáltak bajonettes gavallérjuk oldalán, bodros hajukban széles, rikító kék, lila meg zöld lecsüngő szalagokkal. Forrón és hangosan kuncogtak, fojtott és remegő volt a hangjuk, mintha belülről nevettek volna, és az, ami hallatszott, már csak a visszhangja volt kitörő nyugtalanságuknak. Ez a bál a lányok ötlete volt, magán viselte rikító színük jelét, a színtelen, szürke konyhából kinőtt, szertelen, vad és rövid álmot. És az álmot is ők fizették meg később a terhes téli hónapokban, amikor gömbölyűre duzzadt a testük, és szomorú barna foltok tarkították vidám, gömbölyű arcukat. Katka „jobb napokat látott" ráncos arca ünnepiesen ki volt festve. A kitárt, nyitott ajtón keresztül látni lehetett, amint szétrakja színes, kopott kártyáit az asztalon, és a petróleumlámpa sárga, kísérteties fényében bő mondatokban jósolja meg a lányok jövőjét. Halomszámra feküdt már asztalán a csillogó aprópénz, de Katka, ha jósolt, megfeledkezett a pénzről, kifestett arca komoly és mozdulatlan maradt a legképtelenebb jövendöléseknél is. Ö maga is minden 46