Szabó Béla: A menyasszony, A család kedvence

A család kedvence

XXVI Kikezdte, erről meggyőződött az úton hazafelé menet. Akkorra már teljesen besötétedett, és a hűvös február végi sziporkázó csillagok úgy ragyogtak, mintha fényük fagyot árasztott volna: A csillagokkal feldíszített gyászos sötétkék ég egy kicsit mintha az első osztályú temetés kellékeihez hasonlított volna. Dávid lehangoltan húzta a kocsit a temetési cifraságok, szerszámok könnyű, de nem kellemes terhével. — Ezt aztán jól elintéztem — kezdte Pista könnyed, elégedett hangon, mint aki dicséretet vár bravúros ötletéért. Dávid hallgatott. — Mi az, Dezső, elnémultál talán, mint süketnéma barátod? Dávid megrezzent, mint mindig, ha a maga választotta nevét hallotta. A két hét alatt, amit új munkahelyén töltött, még mindig nem tudta megszokni, ha Dezsőnek szólították, és gyakran az is előfordult, hogy oda se figyelt, mintha nem hozzá szóltak volna. Ezért mestere már nemegyszer Lajcsi barátjához hasonlította. Persze, nem törődött sokat a „nagyothalló" csúfnévvel, sőt örült is, hogy ily könnyen úszta meg ügyetlen és gyanús viselkedését, sőt eleinte mintegy mentegetődzve, szerényen azt is bevallotta, hogy már két ízben volt fülgyulladása, és így nem csoda, ha hallása körül zavarok vannak. Ezúttal azonban Pistával szemben nem mutatkozott olyan szerénynek. Annyi fáradságot sem vett, hogy feléje forduljon és válaszoljon a kérdésére, hanem egyenesen a tárgyra tért, és minden kertelés, szépítgetés nélkül megmondta, ami a begyében volt. — Sosem hittem volna, hogy ezt megteszi. — Én pedig azt nem hittem volna, hogy intelligens, városi fiatalember létedre ilyen anyámasszony katonája vagy. Úgy látom, ez a temetés egy kicsit megzavarta a fejedet. 350