Szabó Béla: A menyasszony, A család kedvence

A család kedvence

— Hát nem tagadom, a hatása alá kerültem. Ez volt az első temetés, amelyen részt vettem, és úgy látszik, egyhamar nem felejtem el. — A te bajod — felelte Pista ingerülten. — Ha nincsenek szebb emlékeid, hát csak őrizd ezt. — Sajnos, az igazság az, hogy ma nem a temetésről, hanem magáról van szó — felelte nagyon komolyan, de még mindig nem fordult feléje. — Ugyan ne érzékenykedj — és ingerültségében lódított egyet a kocsin, úgyhogy Dávid léptei meggyorsultak. — Itt nem rólam van szó, hanem a vidék leggazdagabb, kapzsi parasztjáról... Ez a dög nem egy szegény parasztot tett tönkre, amíg összeharácsolta nagy vagyonát. Miért sajnálod hát, hogy halála után eltörtem a csontjait? Bár megtehettem volna még életében! — Ha akkor megteszi, egy szót sem szóltam volna. — Furcsa az észjárásod, az tagadhatatlan. Csakhogy az a baj, hogy nehezen tudlak követni. — Én is így vagyok vele — felelte Dávid éllel. — Most már azt gyanítom, hogy maga csak a koporsón akart túladni és... — itt megfelelő kifejezést keresett — tettét akkor is elkövette volna, ha a paraszt nem is lett volna olyan kapzsi. — Ekkor a kocsi rúdját leeresztette, pihenőt tartott, és szembefordult Pistával. A vita, úgy látszik, nem volt Pista kedve ellenére, mert egy csepp harag sem volt benne Dávid iránt. Ellenkezőleg, Dávidnak úgy tetszett, mintha Pista mosolyogna, amint sodorta cigarettáját. — Na és ha így lenne? — kérdezte, amikor rágyújtott, és tűnődve sűrű füstkarikákat fújt. — Mondd, micsoda bűnt követtem el? ... Ki ellen vétettem? ... Nem mindegy-e neki, ha törött ujjal fekszik a föld alatt, vagy sem?... Hát van neked eszed, hogy bűnül rovod fel nekem ezt a vacakságot, egy olyan világban, amikor naponta ezer és tízezer ember pusztul el a fronton, a német- meg a lengyelországi táborokban. Mondd, tudod te egyáltalán, hogy mi történik a világban? — Tudom — válaszolta Dávid csöndesen és meggondol353