Szabó Béla: A menyasszony, A család kedvence

A család kedvence

— Hát ezt meg kitől hallottad, Sztanyo? — kérdezte bizalmasan. — Látom, hogy nem félsz, bátor gyerek vagy. Talán az anyád mondta? Sztanyo attól a pillanattól kezdve, amint felállt, és ellentétbe kerülve tanítójával elszántan védte apjához fűződő gyermeki kapcsolatát, ösztönösen megérezte a feléje áradó rosszindulatot. Nem használt többé a tanító lágy, behízelgő hangja, szavain átszűrődött az a láthatatlan és mégis jelenlevő valami, ami ellenállásra kényszerítette. — Nem az anyám mondta — felelte elutasítóan. — Hát ki? — Ezt mindenki tudja — vonogatta meg a vállát újra, és tétován körülnézett az osztályban. Először találkozott most társai egyetértésével, valamennyi szem mindmegannyi csillag, a feléje áradó részvét csillogásával ragyogott. Még a fehér hajú Babják is, akit megvert, bocsánatkérően nézett rá. E jóleső látványnál azonban nem időzhetett sokáig, mert Kalontay úr hangja újra felharsant a teremben. — Mars a szamárpadba! Látni sem akarlak, te háládatlan tökfilkó! A tanító sértő hangja már nem ért a szívéig. Az bezárult, becsapódott, hogy soha többé ki ne nyíljon előtte. Szó inélkül összeszedte könyveit, füzeteit, írószereit, mind a táskájába rakta, és iskolatársai néma tekintetétől kísérve helyet foglalt az utolsó padban. A számtanóra látszólag rendben folytatódott, noha a tanító kérdéseiben és a tanítványok feleleteiben az átélt izgalom feszültsége izzott. Az egész óra alatt Sztanyóhoz egyetlen kérdéssel sem fordult többé a tanító. Szünetben Sztanyo első gondolata az volt, hogy hazamenekül az anyjához, akinek mindent elmond. Ezért, amikor a többiek kimentek, ő a tanteremben maradt. Feltűnés nélkül akart távozni. Ez azonban nem sikerült. Kiderült, hogy az osztályban igen sok jó barátja van, azok köréje gyűltek és vigasztalták. Azt mondták neki, hogy igaza volt, amikor megvédte az apját, ez minden becsületes fiúnak a kötelessége. Kérték, hogy ne menjen haza, és közösen megfogadták, hogy soha többé nem fogják csúfolni. A Bab317