Szabó Béla: A menyasszony, A család kedvence

A család kedvence

XXII Sztanyo fájdalmas kitörésének azonban más oka is volt. Dávid ugyanis, amint egyedül maradt vele, vörös bogyófüzérekből fonott koszorút tett eléje. Ezeket a bogyókat a család tagjai közösen szedték az utolsó vasárnap, amikor a Vödricvölgyben voltak kiránduláson. A sétán Dávid és Lajcsi is részt vett, és természetesen, ők is megdézsmálták az út mentén ágaskodó vadon növő bokrokat, amelyeket a kora reggeli órákban már belepett az őszi dér. A vörös koszorú a házkutatásnál megrongálódott. Látni lehetett, hogy a fasiszta kopók nem bántak valami finoman ezzel az emléktárggyal, amely még magán viselte Kranc Géza friss keze nyomát. Kranc a letartóztatást megelőző éjjelen, miután a lakásban minden gyanús papirost elégetett, hajnali három óráig virrasztott Vilmával. Sok mindenről elbeszélgettek, Géza tanáccsal látta el, mintha végrendelkezett volna, és közben befejezte a koszorút. Ezt a koszorút tette most Dávid Sztanyo elé. — Nézd — mondta Sztanyónak, miközben melléje ült a díványra —, ezt a koszorút apád az utolsó estén fonta. Őrizd meg, vigyázz rá. A gyerek Dávid hangjára felfigyelt. Könnyáztatta arcát, amelyet makacsul könyöke hajlásába fúrt és elrejtett, hogy ne lásson senkit és ne érje vigasz, most felemelte, és Dávid felé fordította. Sírástól elcsukló hangon, szlovákul dadogva ezt kérdezte: — Ugye, igazi apám volt? A gyerek tekintete gyanakodva a szemébe fúródott, de Dávid szemrebbenés nélkül állta a tekintetét. Nem szólt, de a fejével igent bólintott. Két nyelven folyt köztük mindig a beszélgetés. Sztanyo általában szlovákul kérdezett, Dávid magyarul válaszolt. A két nyelv használata nem zavarta őket, sőt megteremtette a bizalomnak azt a meghitt légkörét, amely barátságuk szálait ismeretségük első napjától kezdve egyre erősítette. 313