Szabó Béla: A menyasszony, A család kedvence

A család kedvence

vacsorát, a következő drámaian zsúfolt párbeszéd zajlott le köztük: — Hát te vagy a fia? Sztanyo hirtelen felélénkült: — Hát a bácsi ismeri az apámat? ... — Hogyne, hisz a cellatársam volt. Velem töltötte az utolsó napját. Rólad is beszélt nekem. De Sztanyo, aki máskor sok mindent eleresztett a füle mellett, ezúttal résen volt. A bácsi mondanivalójából ezúttal a lényeget ragadta meg. Tágra meredt szemmel fordult hozzá: — Az utolsó napon tetszett vele lenni? — Igen, néhány órával a halála előtt. Amint ezt Sztanyo meghallotta, a szoba padlójához verte magát. Nem esett el, hanem odaverte magát. Amikor a vendég felkapta, ordított, rugdalódzott, kiszabadította magát, jajveszékelve keringett a szobában, mintha megőrült volna a fájdalomtól. Vilmával közösen sikerült őt lefogni, de megnyugtatni jó sokáig nem tudták. Dávidnak kellett jönnie, hogy valahogy lecsillapítsa. Már ismerte Sztanyót, értett a nyelvén, de értett Vilma nyelvén is, akinek fájdalmán e válságos napokban puszta jelenlétével, hallgatag részvételével és segítőkészségével sokat könnyített. Már barátjának, jóakarójának tekintette Vilmát, akár Richternét, osztoznia kellett tehát bánatában. A kisucai vendéget nagyon meglepte Sztanyo viselkedése, aki szüntelenül ordította: „Jaj, megölték az apámat" ... Volt úgy, hogy hozzátette az „igazi" jelzőt is, „megölték az igazi apámat". A vendégnek mindez igen fájt, hiszen ő csak jót akart, és sajnálatos módon ilyen kínos, fájdalmas helyzet alakult ki. Amikor Dávid megérkezett, Vilma kihívta az öreget a konyhába, ahol megmagyarázta, mi rejlik az „igazi apa" mögött. A vendég homlokát ráncolva elégedetlenül bólogatott. Tűnődve mondogatta, hogy cellatársa olyan szeretettel beszélt a gyerekről, mintha igazi fia lenne. — Hisz ez az — felelte Vilma —, Sztanyo is ugyanazt érzi, hogy Géza igazi apja volt. 312