Szabó Béla: A menyasszony, A család kedvence

A család kedvence

leckét, mert én ingyen csinálom, nem kérek érte semmit. Azt is megmondom, hogy a németekre én sosem haragudtam, mert én nem olvasok német könyveket, de a magyarokra igenis haragudtam... De amióta megismertem a maga férjét, aki becsapta előttem az ajtót, mert ő német, én meg zsidó vagyok, azóta a németekre is haragszom... Haragszom — kiáltotta elkeseredetten —, mert amióta őt ismerem, úgy érzem, mintha egy egész német könyvtárt olvastam volna el. Richterné most már ámulva, mégis megkönnyebbült mosollyal hallgatta. Dávid nem bírta nyugodtan elviselni ezt a fölényes magatartást, amit általában a felnőtteknél tapasztalt, mintha valami titoknak a birtokában lennének, ezért izgatottan, hévvel folytatta: — És hiába mosolyog maga, hiába tart engem éretlen gyereknek, mert én nem vagyok gyerek. Nagyon jól tudom, mi játszódik le körülöttem, ha nem is beszélek róla az anyámmal. Szándékosan nem beszélek, kérem. És arról sem beszéltem sohasem az anyámnak, sem az apámnak, hogy én magyar vagyok. Minek is beszéltem volna, ha az ember érzi... akkor is érzi, ha Tolsztojt vagy Dosztojevszkijt olvas, a nagy orosz írókat. De arról igenis beszéltem, amikor a maga férje becsapta előttem az ajtót. Ezt, kérem, már nem bírtam elhallgatni... úgy éreztem akkor, mintha szívemre csapódott volna rá az ajtó ... Rettenetesen fájt, sokkal jobban fájt, mintha a kezem vagy az ujjam szorult volna oda ... — Szóval minderről beszéltél a szüleiddel? — kérdezte részvéttel Richterné. — Beszéltem, de nem így. — És mit mondtak, mit válaszoltak? — Azt, hogy ez még nem bizonyíték. — Mire nem bizonyíték? — Hogy a maga férje német fasiszta lenne. — Na látod — sóhajtott fel megkönnyebbülten —, és te mégis... — Azért óvatosságra intettek. 277