Szabó Béla: A menyasszony, A család kedvence

A család kedvence

mosolya rideg közönybe merevedett, csak ő foghatta fel, senki más. Noha tudta, hogy a keserves, néma párbajból győztesen került ki, mégis, amikor elhaladt mellette, és felemelt fővel, ridegen, szemrebbenés nélkül végigmérte, hideg verejték lepte el újra a testét. A tagbaszakadt hekusok bambán, tanácstalan dühvel néztek rá, amikor egy felnőtt tárgyilagosságával közölte velük, hogy a keresett szabómestert sehol sem látta. Hangja, tekintete is nyugodt maradt, úgy állt előttük, olyan ártatlanul, mint akiben tökéletes összhang uralkodik. Az összhang akkor már valóban tökéletes volt benne. Látta, amint Richter elhaladt mellettük, és gyors léptekkel eltűnt a tömegben. Amikor a hekusok elbocsátották, nem ment egyenesen haza, hanem órák hosszat céltalanul, végtelen boldogsággal keringett az utcán. Könnyed, gondtalan lépteit mintha a kanárimadarak trillái kísérték volna. Nem gondolt az állandó és halálos veszélyre, amely a tegnapi nappal már ott kopogtatott az ablakukon, a fasizmus mintha rejtélyes módon szünetet rendelt volna el egypár órára az életében, csak azokra gondolt most, akik igazán kedvesek voltak neki, és akik élete magvát alkották. Anyjára gondolt, dolgos, bütykös kezére, visszeres lábaira, szomorú barna szemére, amelyben a fény kiapadhatatlan hűséget és kifogyhatatlan bánatot tükröz. A pettyes, olcsó, kék kartonruhára, amelynek mindig nyers szappanszaga volt, és minden egyes ránca, gyűrődése megfizethetetlen drága kincset jelentett számára. Barira is gondolt, akinek leveleiben annyi fájdalom és aggodalom volt, hogy gyötrelem vett rajta erőt, valahányszor elolvasta. Az utóbbi időben már csak részleteket olvasott fel belőlük a szüleinek, nehogy elszomorítsa őket. E levelek tulajdonképpen neki szóltak, nem a szülőknek, hisz valamennyit neki címezték, és a szülők soha ki nem nyitották, amíg meg nem érkezett. A levéltitoknak senki sem volt nagyobb tisztelője, mint éppen jámbor apja, aki otthon többnyire parancsszóval tartotta fenn a rendet, és nemegyszer gyerekeinek azt is szemére vetette, hogy ő gondoskodik a mindennapi falatról — de ha levél érkezett, senki fel nem 265