Szabó Béla: A menyasszony, A család kedvence

A család kedvence

róterem küszöbét, nyomban észrevette őt. Közvetlenül az ablak mellett ült a többi utas közt, mélyen gondolataiba merülve, mellette hevert teli aktatáskája. Dávid, szinte ösztönösen, elsősorban arra törekedett, hogy elodázza az elkerülhetetlen találkozást, és a szemközti oldalon tört magának utat az idegen utasok közt. Arra gondolt, hogy Richter talán észreveszi a hekusokat is... Időt kell nyernie ... Figyelemmel nézegette az utasokat, noha egyetlen arcot sem látott maga előtt tisztán... Ebben a feszült, fojtogató helyzetben az egész világ egyetlen arcban zsúfolódott össze, a mosolyogva bólogató Richter arcvonásaiba. Ezúttal egyetlen ízben sem gondolt rá úgy, mint gyerek a bácsira, hanem mint felnőtt a vele egyenrangúra. Bólogató mosolya túlnőtt az egyszerű köszönés udvarias szabályain, és inkább határozott üzenetévé vált annak a hűséges összefogásnak, amelyre Chira tanította, és amelynek tántoríthatatlan híve lett, akárcsak a betűnek, a szónak, az emberi kultúrának és méltóságnak. Mindezt meg kellett védenie, mert rábízták, mert lelkére kötötték... nem rázhatta le magáról, mint ahogy a kezét, karját, szemét, száját sem dobhatta el... Vállalnia kellett, mint szíve dobbanását... Ezért a fojtogató rosszullét ellenére felemelt fővel ment előre, és noha a világ ingott körülötte, s a szemek, szájak, arcok villanó fénykarikákban idézték az üldözött arcát, akit meg kellett mentenie, határozottan és megfontoltan tört magának utat. Amikor a sor végére ért, egyszerre csak ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy szembenézzen a valósággal, lássa Richter igazi arcát. Feltűnés nélkül, nyugodtan megfordult, tekintetük abban a pillanatban találkozott, még látta a másik arcán kirajzolódni az ismert üdvözlő mosolyt, ő azonban nem viszonozta, keményen, sápadtan és elszántan utasította vissza ... Ugyanakkor már a hátgerincében érezte, hogy az egyik hekus a nyomában van, és alázatosan lehajtotta a fejét, mint egy gyerek, aki közmegelégedésre végezte el nehéz feladatát. Mindez talán egy pillanatig sem tartott, a jelenetet nem lehetett idővel mérni, a változást, ahogy Richter szívélyes 264