Szabó Béla: A menyasszony, A család kedvence

A család kedvence

vánnyal úgy nézett szembe, mint művész az anyaggal az alkotás hevében, Chira mint az igazság híve lépett fel, olyan emberként, aki nehéz küzdelmeken keresztül gyötrődve jut el az igazságig; apja azonban mint az igazság megtestesítője, aki teljesíti az igét, Isten parancsát, azt követelte gyermekeitől, hogy tűzön-vízen át kövessék példáját. Chira igazságszeretete önkéntes vállalásból fakadt, ezért tudta magával ragadni tanítványait, apja igazságszeretete viszont a parancs, a kötelesség abroncsai közé szorult, ezért váltott ki gyakran ellenállást testvéreiből. Dávid fájó szívvel búcsúzott el tanítójától, mielőtt szüleivel elhagyta volna szülővárosát, hogy a család bekövetkező bomlását önkéntes száműzetéssel megelőzzék. Az alkonyi órákban kereste fel otthon, a dolgozószobájában, amely tele volt könyvespolcokkal és könyvszekrényekkel. Gyakran járt itt, hisz Chira révén ismerte meg a szépirodalmat, tőle tudta meg, ki volt Jókai meg Mikszáth, ő tanította meg a könyv szeretetére, mégis valahányszor átlépte a szoba küszöbét, mindig áhítat és bizonyos fajta zavar fogta el, amely az őszinte csodálattal volt rokon. Ebben a szobában a kényelemnek alig volt nyoma, itt szigorú rend és tisztaság uralkodott. A falakon nem díszelegtek aranyrámás képek, csupán egyetlen szénrajz függött az íróasztal felett. Sebesült katonafejet ábrázolt, arcvonásait a néma, gyötrődő fájdalom szinte robbanásig feszítette. Kemény és sápadt volt ez az arc a szenvedéstől, de nyílt tekintetét egyetlen könnycsepp sem homályosította el... Dávidnak mindig az volt a benyomása, hogy ez a katonafej a háború borzalmairól és embertelenségéről beszél, és noha Chira soha egyetlen szóval sem magyarázta neki ezt a képet, nagyon jól tudta, hogy háborúban elpusztult egyetlen fia emlékét őrzi. Amikor a szobába lépett, Chira nyomban felkelt íróasztalától, és mosolyogva elébe ment. Amikor egymással szemben helyet foglaltak, Dávid még egyszer zavart mosollyal körülnézett a jól ismert szobában, és mintha máris búcsúznék a kedves tárgyaktól és a drága könyvektől, amelyek annyi örömet szereztek neki, elérzékenyülve így kezdte: 243