Szabó Béla: A menyasszony, A család kedvence

A család kedvence

némi fölénnyel, miiközben kényelmesen kettétört egy újabb krumplit. — Ez igaz, sőt azt sem tagadom, hogy az egész világ helyzetén, nézetem szerint, csakis a szovjet csapatok segíthetnek, senki más. — Érdekes — szólt közbe Lili —, eddig mindig istentelen csürhének nevezted a kommunistákat. — Ha ezt mondtam — válaszolt tűnődve —, és valószínűleg mondtam, akkor helytelenül, sőt meggondolatlanul ítélkeztem. Nincs más lehetőség számomra, mint hogy visszavonjam ... Minderre a Róse tanított meg ... Azt azonban ma is állítom, ha a kommunisták nem üldöznék a vallást, akkor ma vén fejjel a soraikba állnék. Minderre Dávid most nagyon élénken és híven emlékezett, mert bizony ritkán hallotta, hogy apja ilyen könnyedén és ilyen őszintén beismerte volna az egész család előtt tévedését. — így, ahogy mondom, belépnék a soraikba — ismételte meg újra —, ha meghagynának zsidónak, ha zavartalanul elvégezhetném mindazokat a szertartásokat, melyeket hitünk, vallásunk előír. Feri, aki gyors eszű fiatalember volt, és kissé hadarva beszélt, akárcsak az anyja, már alig bírta mondanivalóját magában tartani, és illetlenül közbeszólt, még mielőtt apja befejezte volna a mondatot. Hangjában türelmetlenség, izgalom izzott, amely bizonyosfajta fölénnyel és gúnnyal párosult. — így aztán könnyű kommunistának lenni. Szerintem az ilyen elképzelés olyan, mint fából vaskarika. — Ügy ... fából vaskarika? ... — ismételte az apja, és tűnődésén észrevehető volt, hogy olyan válasz után kutat, amely megvilágítaná forrófejű fia előtt elképzelését, de ugyanakkor kedvét szegné a további gúnynak, ami illetlenség és teljesen összeférhetetlen azzal a kötelező tisztelettel, ami a szülőt gyermeke részéről megilleti. Ezért minden szavát megfontolva, így folytatta. — Kijelentésed, kedves fiam, arra ösztönöz, hogy hebehurgyának és felületesnek tartsalak. Én, amint az imént hallottad, vénségemre nem restellem bevallani, hogy bizony 230