Szabó Béla: A menyasszony, A család kedvence

A menyasszony

— Eredj haza — mondta Vigdi szelíden. — Nem — válaszolta. — Na, mi van veled, megkövesedtél talán — ordította Katka. Emma hallgatott. — Megfagy az a parázna véred — folytatta mennydörögve Katka. — Isten alaposan megvert téged, megvert ám. Bizony mondom, hogy nagy a te bűnöd. — Ugyan hallgasson már — szólt rá Vigdi. — Mit tudja maga — válaszolta dühösen Katka —, hogy kivel adta magát össze ez a ronda. Egy idegennel hált, és ingyen kuncogott vele egész éjjel. Gyalázat, ott hemperegtek a Szűz Mária képe előtt. — Úristen — vacogott Emmában a rémület. — Mi, talán nem igaz? ... Emberek verődtek össze. — Jaj... jaj... — lihegett Emma. — Talán tagadod? Emma már nem bírta, hirtelen messzire hajította a bankkönyvet. A szavak szinte robbanva törtek ki torkából. — Nem... nem tagadom. Igaza volt, hadd tudja meg mindenki. Szétvetett lábakkal paráználkodtam, mint egy utcalány. Véremet és lelkemet az ördögnek adtam. Tépte a számat, és marta a húsomat. — Egyetlen lendülettel szakította fel a ruháját. — Itt vannak még a nyomok. Fekete és kék foltok tarkítanak, mint egy bélpoklost. Itt vagyok hát — sziszegte —, tépjétek ki a nyelvemet, és törjétek ki a fogaimat. Fogjatok meg a hajamnál, és seperjétek végig bűnös testemmel az utcát... Jaj... jaj... — hirtelen a torkához kapott, riadtan védekezve. — Ne ... ne ... ne bántsatok — kiáltotta reszketve, keserves józansággal, és futni kezdett, végig a Fő utcán, a grófi kertnél bekanyarodott, és rohant ... rohant... Gyerekek vették üldözőbe, köveket hajigáltak utána, de ő csak futott, hátra sem nézve, mint megvadult gazdátlan macska, egyetlen iramban, amíg ki nem jutott a sáros, néptelen mezőre. Ott a folyóparton már lassította a lépteit, kimerülten lihegett, de azért csak vonszolta magát tovább. Körülötte fekete és nedves volt a föld és az 186