Szabó Béla: A menyasszony, A család kedvence

A menyasszony

— Ne, ne sírjon, Zelma. — Muszáj, Emma, már nem bírom tovább. Nagyon féltelek, nem tudom, nem tudom ... Zavartan dadogott, ez a lány nagyon a szívébe férkőzött. Maga sem tudta, miért, de az utolsó időben gyakran gondolt rá. Megfigyelte Emmát, amikor munkába ment, vagy amikor a munkából jött, szórakozottan, ringó, könnyed léptekkel, mintha lebegne ég és föld között, légüres térben, és nem kéne több, mint hogy valaki megtaszítsa — és vége van, a mélybe hull, a föld alá. — Én nem sírok — vigasztalta Emma. Zelma mosolygott. Szegény, hisz azt sem tudja, mi és ki van körülötte. Fogalma sincs, hol tart, és mi történhet vele. Megtörténhet-e vele a csoda, hogy épen hagyják ezek az emésztő és kínzó lángok? És ő maga megmenekül-e valaha a másik sötét árnyékától, amely állandóan kíséri, és szüntelenül rémülettel tölti el, mintha tényleg ő lenne felelős? És Lina? ... Ha gyermeke lenne... De így megszabadul-e attól a fájdalomtól, mely marja és égeti belülről, mintha égő parazsat dobtak volna a szívébe? Kit lehetne ezért felelősségre vonni? Ha tényleg van Isten az égben, hogy nézheti és tűrheti ezt a sok, egyre sűrűsödő, fojtogató és elviselhetetlen szenvedést? — Elkísérlek egészen a templomig — mondta lelkesen. E percben oly közel érezte magához Emmát és menyasszonyságát, hogy részt szeretett volna vállalni a kálváriájából, amelyet homályosan sejtett, de igyekezett mindenképp elhessegetni magától. — Nem — válaszolt határozottan Emma —-, egyedül kell megtennem az utat. — Ügy álmodta, hogy egyedül kell mennie az úton, ahol szekerek járnak hétköznap, hogy az emberek láthassák, ha kinéznek az ablakon. Mert nézni fognak, biztosan tudta. Tekintetükkel elkísérik a templomig, és neki mindezt szívesen és örömmel vállalnia kell. — Vigyázz, most fejedre tűzöm a koszorút meg a fátyolt, így Emmám, most megnézheted magad újra a tükörben. Szép vagy! Emma kissé hátralépett, magas sarkú fehér cipőjében 162