Szabó Béla: A menyasszony, A család kedvence

A menyasszony

alakja megnyúlt, dereka karcsúbb lett, kék szeme lázasan fénylett, és belső izgalma áttört a pirosítón. Olyan volt, mintha most született volna kész menyasszonynak. — Még szebb szeretnék lenni — szólt a képmásához —, olyan szép, hogy ha meglát engem, leboruljon előttem, és megcsókolja a cipőm sarkát. Én azután megsimogatnám szép göndör haját, magamhoz emelném a fejét, az arcát, és azt mondanám neki: Nézd, egészen a tiéd vagyok, a ruhám, a fátylam, a szemem, a lelkem, miért csókolod hát a cipőm sarkát? ö akkor hirtelen az ölébe venne, szép dalokat énekelne nekem, és elringatna, mintha a gyereke lennék. Ö, istenem, akkor szívesen elaludnék, örökre elaludnék. Ebben a pillanatban megkondultak a harangok, és Emma, mintegy megadott jelre, anélkül hogy Zelma felé fordult volna, arcára bocsátotta a fehér fátyolt és elindult. XXXI A kövezett poros úton még pihent az áprilisi nap, mint vékony, aranyszálakból szőtt szőnyeg. Emma könnyed léptekkel az útra ért, mintha sietne... Gyönge tavaszi szél lebegtette és dagasztotta fátylát, és ez megnövesztette nyúlánk alakját. Az emberek egy pillanat alatt megszimatolták a hírt, és mintha parancsszóra történne, egyszerre nyíltak ki az ablakok, az udvarokból kiáradt öreg és fiatal, asszonyok, gyerekek, hogy lássák a csodát. Mint egy csoda, olyan volt ez a lebegő, egyenes tartású fehér menyasszony. Az emberek elfelejtettek nevetni, elfelejtették, hogy április elseje van, és a gyerekek szeme is ámulva kerekre nyílt. Ez több volt, mint tréfa, itt egy ember mutatta meg magát, nyíltan, kertelés nélkül. Emma ment, nem nézett sem jobbra, sem balra, nem látta sem a házakat, sem az embereket, csak a templom falaiból sugárzó világosságot érezte. A templom még meszsze volt, de az út egyenesen feléje tartott, és úgy érezte, mintha az út, a távolság őbenne lenne. Nem is élt benne 163