Szabó Béla: A menyasszony, A család kedvence

A menyasszony

lett tele a szoba, és szálltak fel, fel... jaj, mintha most is látnám a füstön át. Képzelje csak, ő itt ül a széken, ennél az asztalnál, a kezei rajta vannak az asztalon. Hát nem gyönyörű? — Nem. — Jaj, Katka ... ne ... ne ... — Akkor is mondom, ha fáj neked. Bárcsak ne láttad volna soha, és bárcsak én se hallottam volna róla soha! Hogy az isten verné meg! De Emmával ma nem lehetett veszekedni, oly mély alázat élt benne, hogy könnyen kivédte a legsúlyosabb durvaságokat is. — Ha őt átkozza, engem is elátkoz. Zelma hallgatta őket, szerette volna elhallgattatni Katkát, de fölöslegesnek találta, mert Emma megállta a helyét. Mintha páncél védte volna ezt a vézna teremtést. Hangja nyugodt és tiszta volt, nem látszott rajta sem zavar, sem félelem, meghatottság és mély alázat sugárzott minden mozdulatából. Zelma kivette a hajsütő vasat, lehűtötte űjságpapiroson, és Emma kibontott szőke hajába mélyesztette. — Ne félj, Emma — súgta bátorítóan. — Én nem félek, csak szép göndörre süsse a hajamat. — Jaj — sóhajtott fel Katka —, bárcsak ne lenne a világon szerelem! — Persze, maga már vén. — Amikor fiatal voltam, akkor is inkább hagytam, hogy engem szeressenek. — Akkor maga nem tudja, milyen jó az, valakire várni, és azt sem tudja, mi az, valakivel álmodni. Milyen nagyra, milyen hatalmasra nő, sokszor azt hiszem, hogy ő maga az Isten. Zelma elkészült a hajbodorítással. — Most nézd meg magad a tükörben. Emma komolyan a tükörbe nézett, jobbra-balra igazgatta a haját, mintha ez lenne most a legfontosabb. — Köszönöm, Zelma. Jaj, nem is tudom, rám ismer-e, ha ilyen szép bodros leszek. 160