Szabó Béla: A menyasszony, A család kedvence

A menyasszony

— Na, szebbet is láttam — szólt közbe Katka. Zelma már nem bírta hallgatni, haraggal fordult feléje: — Nézze, Katka, jobb lesz, ha elmegy innen. Ha nem tud rajta segíteni, ne is keserítse. Menjen a dolgára. Mit akar tőle? Lássa be, hogy így is rendesebb volt magánál. Nem élhet mindenki úgy, ahogy maga élt. Előttem aztán ne adja a szentet. Én még emlékszem arra, amikor az urak kiés bejártak magához, aztán jöttek a katonák. Katkának habzott a szája, arca színeket váltott. — Hogy mer maga beleavatkozni a mi dolgunkba?! De Zelma most már nem tágított. — A mi dolgunk? ... Mi köze magának Emmához? Ha nem megy, akkor én megyek, de velem jön Emma is. És Katka tudta, hogy ha sor kerül rá, Emma Zelmához csatlakozik. Érezte, hogy mennie kell, mert úgysem tudná végignézni, úgysem tudná végigélni Emma szégyenét. Jobb lesz elmenni, jobb lesz... és már felvillant előtte egy kocsma zöldre festett ajtaja. Igen, elmegy, oda, táncoló, vihogó lányok és legények közé. Neki ott a helye; és megérezte, hogy az italtól soha többé nem szabadulhat. Dühe, felháborodása hirtelen elszállt, arca kisimult, fogta ünnepi fejkendőjét, és megkötötte az álla alatt. — Isten veled — mondta Emmának szomorúan, és elment. — Most a koszorút meg a fátylat — szólt Emma, mintha mi sem történt volna. És nem is történt. Valahogy mindenki és minden kihullott belőle. Senki sem számított többé. Lelke tele volt feszült, ünnepi várakozással, csak őt látta jönni fekete ruhában, tisztára mosott fehér ingben, fiatalon, üdén, szép fényes hajjal, mosolygó vidám arccal. — Várj, Emma — szólt Zelma —, még az arcodat is rendbe hozom. — Igen, igen, fesse pirosra az arcomat, hogy ne lássa a szomorúságomat. Legyek boldog, ha ő megérkezik. Zelma széjjeltörölte rajta a pirosítót, szólni akart valamit, de nem bírt, fájdalom és meghatottság szorította össze a torkát, és Emma észrevette, hogy Zelma könnyezik. 161