Szabó Béla: A menyasszony, A család kedvence
A menyasszony
— Igen, mindenki mondhatja, és aki mondja, annak el is hiszem. De nekem mindegy, akár elhiszi, akár nem; aki szeret, az elhiszi. Ezzel otthagyta Katkát, Friedékhez ment, hogy marcangoló fájdalma leülepedjen a szürke gyászban. Oly csönd volt Friedéknél, mintha a halott lelke láthatóan lebegne a sápadt, szétszűrődő lámpafényben, és mindenki némán figyelné. A családtagok szétszórva, észrevétlenül, alacsony zsámolyokon ültek és hallgattak. Mindenki a halottra gondolt, aki tegnap még itt élt, lélegzetet vett, hangja is volt, és most eltűnt, elnyelte örökre a föld. Nincs többé sem apja, sem anyja, nem kell neki sem enni, sem inni. Eltűnt, és mégis él. Itt van, a szemekben fénylik, megriadt mozdulatok hordozzák. Zelma Ida mellett ült az alacsony zsámolyon. Félig tartja Idát, mintha így akarna elvinni valamit abból az ólomnehéz fájdalomból, ami annyira lefelé húzta Idát. Talán sikerül is, mert Ida engedi, hogy Zelma átölelje, kissé mintha jól is esne neki. Emma szótlanul melléjük telepedett. Ez a csönd és nehéz szürkeség, Friedné térdéről lecsüngő eres kezeivel, nagyon beleillett hullámzó szomorúságába. Kezét dobogó szívére tette, így próbálta elnémítani magában Katka gonosz hangját. — Gyerünk a konyhába — mondta Zelma halkan, nem bírta tovább nézni Friedné megviselt arcát, ezt a néma, kínlódó szenvedést, ahogy ült összeroskadtan az ágy mellett. Ügy nézi, figyeli a lámpát, és szemében olyan különös és fájdalmas a fény, mintha Évát látná, és lelke mélyéből idézné elő, hogy újra megteremtse, hogy legalább itt a szobában éljen a rozoga bútorok között. — Nem mehetek — felelte Ida —, itt kell ülnöm a zsámolyon, amíg letelik a hétnapos gyász. — Nem kell állandóan ülnöd — kérte Zelma —, elég, ha az apád ül és az anyád. Én már nem bírom ezt nézni. Az apád úgy ül ott a kis Palival, kezében a zsoltárokkal, mintha Jeremiás siralmait olvasná. Én itt megfulladok. Pár percre gyere a konyhába, szeretnék veled valami fontos dologról beszélni. Talán neked is hasznodra válik. 152