Szabó Béla: A menyasszony, A család kedvence

A menyasszony

Nem, még álmában sem merte hinni, hogy valahogy így, szívből tudjon valakit gyűlölni. — Zelma, Zelma — nyitott be az anyja —, illene, hogy benézz Friedné... — de mihelyt meglátta Emmát a fehér ruhában, abbahagyta, és Emmához fordult: — Ügy látszik, sok a pénzed. — Na — pattant fel Zelma —, elég legyen, mama, tőled egy fillért sem kért. — De minek bolondítod ezt a szerencsétlent? — Én nem vagyok szerencsétlen — szólt Emma sértődötten —, éppoly szerencsés lehetek, mint akár a maga Linája. Fodorné egy percre elnémult, erre a kifakadásra nem volt elkészülve, és a hasonlat Linával teljesen megzavarta. Csak nem sejt valamit? Mit lehet tudni, ha Náthánnal kikezdett, talán Józsival is... De Náthánról eszébe jutott valami, és ez megvigasztalta. — Hallottad, hogy Náthán megnősült? Egy unokahúgát vette el Lengyelországban. De ez még semmi, két hónapig éltek együtt, aztán a felesége megszökött tőle. Mit szólsz hozzá? Persze, én ezt előre sejtettem. Most meg keresik Náthánt, mert szégyenében eltűnt. Az Elekné természetesen hallgat, az is lehet, hogy még nem tudja, bár nem hiszem. Nekem Farkasné mondta, neki pedig Lenke, a sógornője mesélte el bizalmasan, négyszemközt. Azt hiszem, Lenke elég megbízható forrás. Hát képzeld el... — És te Náthánhoz akartad adni Linát. — Én Náthánhoz? Soha — hazudott meggyőződéssel Fodorné. Emma Náthánra próbált gondolni, de nem őt látta, csak valami villanó fehér meztelenséget. A bokrokra, a folyóra, a napra pontosan emlékezett, de Náthánra csak mint egy forró, tikkasztó villanásra tudott gondolni. Náthán többé nem létezett, észrevétlenül elkallódott valahol, nem tudta, mikor, nem tudta, hogyan. Nem volt többé, az élő Náthán, hatalmas, fehéren izzó testével, elsüllyedt a rémülettel és részvéttel együtt. 148