Szabó Béla: A menyasszony, A család kedvence
A menyasszony
Zelma hallgatott, összeállította a ruhát, és Emma felpróbálta. Emma a tükör előtt állt, halk, nevető hangokat hallatott, és Zelmának úgy tűnt fel, mintha sírna. — Szép leszel — mondta vigasztalóan Zelma. — Előre tudtam — felelte egyszerűen és komolyan Emma. Zelmát meglepte a hang, mintha nem is Emma hangja lett volna. A tükörbe nézett, Emma tükörmása szemrebbenés nélkül állta tekintetét. Sápadt és nagyon szigorú volt ez az arc, fiatal özvegyeknek ilyen az arca. Minden vonásából felbonthátatlanul sugárzott a feltétlen hit, hogy jönni fog, jönnie kell, mégpedig jókor, kellő időben. A szőke szemöldök halvány, egyenes vonala, a kék szem tiszta elszántsága, a vékony orr bátor határozottsága: mind, mind tántoríthatatlan és töretlen hitét fejezték ki. És a fehér, sima ráncokban lehulló hosszú ruha mindezt mintha megerősítette és kiemelte volna. Zelma úgy érezte, hogy minden szava elpárologna, ha szólna, mint nyáron a déli nap hevében az apró vízcseppek. Szavakkal nem lehetett őt többé elérni. Elébe térdelt, és gombostűkkel igazgatta a ruha hosszát, közben kissé felnézett, és remegés futott rajta keresztül, oly nagynak, megközelíthetetlenül nagynak látta Emmát. Egyenes nyaka, hátravetett feje mintha felmérhetetlen magasságba törne fel. Zelmának önkéntelenül Szent Johannára kellett gondolnia, erre az egyszerű francia parasztlányra, aki megszállottságában megmentette a hazáját. Vajon kit fog ő megmenteni, mielőtt eljut a máglyáig? Mert biztos, hogy elpusztul, ebben a felfokozott tűzben csontjai elolvadnak, akár a viaszgyertyák. — Szép vagy, Emma — ismételte újra, de most már hitte is, mert szépnek látta. Ha ő legalább a századrészét értené és érezné annak a szerelemnek, ami ebben az egyszerű teremtésben él, akkor biztos, hogy sohasem ismerte volna meg a kinin velőtrázó erejét. És nem ismerné a gonosz átkok feltóduló hatalmas tömegét, ha arra a szerencsétlenre gondol, aki lázasan fekszik most egy kórházi ágyon. 147