Szabó Béla: A menyasszony, A család kedvence

A menyasszony

között dúl? Harapják, marják, kínozzák egymást, mintha az ember alaptermészete kíméletlenségben még a fenevadak összes ősi tulajdonságain is túltenne. Még ez is, ez a kis vézna teremtés is benne van testével, lelkével a harcban. Mennyi erőfeszítésre és mennyi lelkierőre van szüksége, hogy fenntartsa magát. De mi lesz vele most? Mi lesz, hisz mindenki ellene fordul. Még arra is képesek lesznek, hogy az őrültekházába csukatják. Miért ne? Sokszor egy menyasszonyi fátyol is elég hozzá, sőt sok is. Mit mondjon neki, és hogyan kezdje? — Nézd — kezdte Zelma, muszáj neked így ...? De még mielőtt befejezhette volna a mondatot, Emma megértette és közbevágott: — Muszáj, már hetek, hónapok múltak el, és én nem várhatok tovább. Lehet, ha meglát engem egyedül, fátyolban, hozzám csatlakozik. És lehet, ha valahol meghallja, hogy menyasszonyi ruhában várom, jönni fog. Istenem, arra gondolok, talán nem is tudja ... talán azt hiszi, hogy haragszom rá... Hisz nem mondhatom meg neki, csak Istennel üzenhetem. Minden este, amikor lefekszem, és reggel, amikor felébredek, imádkozom. De mi van akkor, ha ő nem beszél Istennel? Ha nem imádkozik, és nem jár templomba? Jól tudom, hogy sokan vannak a szegények között, akik haragszanak Istenre, és nincsenek jóban vele. Haragszanak, mert szegények, és ő is szegény. Azért kell nekem a koszorú meg a fátyol, talán az emberek elviszik neki a hírt, talán meghallja, és jönni fog. Ö, jaj... ja]... nem tudom, mi van velem, sokszor éjjel felriadok álmomból, és látom őt, szeretnék feléje nyúlni, de nem tudok ... nem tudok ... Emma szemei szárazon égtek. Az elmúlt napok, hetek, hónapok keserve, mint égő kalászok sistergő lángja, csapott ki hangjából. És mint fojtogató füstoszlop, olyanok, lettek az álmai. De menteni akarta magát a vérével, fátyollal, koszorúval és menyasszonyi ruhával. Már nem volt más. Ezt az utolsó képet kaparintotta meg lázas, elvesző álmaiból, és meg kellett valósítania, hogy megmentse még hátralevő napjait. 146