Szabó Béla: A menyasszony, A család kedvence
A menyasszony
A fájdalom is, a gyász, a kín, amely marja, tépi, marcangolja őket, mind, mind a szegénység zavaros, mérges forrásából táplálkozik. Soha még ilyen világosan nem érezte és nem látta az igazi, végső és eredeti okot. Ott fekszik a tetem elsorvadtan, holtan, a penészes, nedves falak mérgeivel a testében. Gondolt-e az orvos a nedves falakra? Gondolt-e a rengeteg teára, amit ez a gyerek magába öntött reggel és este? Gondolt-e a sok krumplira, amit magába tömött? És ha gondolt rá? Mit használ a gondolat, ha továbbmegy, és megmaradnak a falak, a tea, a «krumpli és a halott gyermek. Zelmában nő az elkeseredés. Élesen szemügyre vesz mindent, és csodálkozik, hogy élve maradtak, asszonyok, anyák lettek. Itt van ez a Friedné. Soha még szívből mosolyogni nem látta. Állandóan szomorúság homályosította el az arcát, akár a jégvirág ia téli ablakot. A napfény, a nevetés sohasem tört át rajta, mindig csak átszűrődött. Mire gondol most ez az asszony, mit érezhet néma fájdalmában? És az ő anyja? ... Tesz-vesz, csak azért, hogy mozogjon, hogy össze ne roskadjon. Biztosan négy gyerekére gondol, akikről sohasem beszél, akiket elrejtett mélyen a föld alá és szíve öreg ráncaiba. Lehet, hogy most újra hallja őket, szemükre, kezükre, hangjukra, nevükre gondol, és újra eltemeti mind. Farkasné ...? Az az asszony, aki elfelejtett élni, és napjait illatos meg rothadt gyümölcsök tömegében, szóáradatokban sikkasztotta el, most hallgat. Elhízott testében valami életre kel. Talán a régi nyári napokra gondol, amikor megismerkedett férjével, a tüdővészes szabóval, és kint jártak a mezőn, mert valamit akartak egymástól, és ígértek is valamit egymásnak, de férje, még mielőtt részben is beváltotta volna ígéretét, elment, fontos tennivalója akadt. A háború nem kezdődhetett meg nélküle, nem lett volna teljes, ha beteg, megrongált tüdejébe nem talál utat egy névtelen golyó. Így kallódott el, és Farkasné megmaradt állandó özvegynek, mert. várta fullasztó éjszakákon át, talán egyszer még' 135