Szabó Béla: A menyasszony, A család kedvence

A menyasszony

— Ö — mosolygott zavartan Emma —, csak azt akartam mondani, hogy menyasszony vagyok. — Kié, lelkem? — Hát az övé. — Az övé? De gyermekem, hisz ő nincs itt, elment. — De visszajön, nagyságos asszony, biztos visszajön. Tegnap is azt álmodtam, hogy jönni fog. Leugrottam az ágyról, és kinyitottam az ablakot, de tévedtem, nem volt ott senki. De azért jöhet, ugye? Szegény lány, gondolta Lángné, talán fel kellene őt világosítani, kereken megmondani, örüljön, hogy ilyen könnyen megúszta. Már beszélni akart, de ahogy a lányra pillantott, érezte, hogy meddő fáradság volna. Emma arca átszellemülten világított a belső örömtől. Boldog izgalom látszott várakozó szemén, és Lángné érezte, hogy ezt az izgalmat nem ellensúlyozhatja a valóság. — Igaz, miért is ne jöhetne? — felelte Lángné kissé idegenül. Emma megérezte a kétkedést, és összecsuklott, bezárkózott, mint némely virág, ha hűvös levegő éri. Hallgatott, a szavak, melyek már készen voltak benne, hogy szétszórja örömét másoknak is, visszahulltak szíve meleg tájékára. — Megbántottalak, Emma. — Nem, csak nem tetszik nekem hinni. — Hogyne hinnék? — Nekem senki sem hisz, másnak hisznek. — De hisz még nem is mondtál semmit, beszélj, mi a terved? Mit akarsz tenni? Én szívesen segítségedre leszek. — Szeretnék neki inget, alsót vásárolni, meg cipőt, mert a cipője egészen rongyos volt. Szeretném visszakapni a pénzemet abból a sárga bankból, hogy összevásároljak mindent, amire szüksége lehet. Lehet, hogy nemsokára itt lesz újra, és semmit sem talál rendben. Igyekeznem kell, nem várhatok egy percig sem. Lángné gondolkozott, úgy látszik, ez a kislány egész életét erre tette fel. Már késő. Nincs ugyan sok vesztenivalója, mégis vissza kellene tartani, megnyugtatni. De talán jó is így. Legalább elkerüli más lányok sorsát, akik odaadják ma109