Rácz Olivér: Megtudtam, hogy élsz

Második rész

tudni szeretném. Tudni szeretném, mi az, ami egy kultúrnemzetet az állatival is ellenkező ösztönökkel mérgez meg, mi az, aimi megfertőzi kultúráját, művészetét, életformáját, még a csókjait is. Figyeljen ide, schwester Paula ... Mikor befejeztem, nem szörnyülködött, nem pirult el, nem szégyenkezett. Az ölébe ejtette a kezét, hosszan hallgatott. Aztán csak annyit mondott: — Ha egy nemzet önimádővá válik ... das ist grausam. Az rettenetes, borzalmasan rettenetes. Az emberek minden korban isteneket emeltek maguk fölé, de ha egy nép önmagát teszi önmaga istenévé, akkor nem ismerheti fel többé a mindenki számára érvényes erkölcsi szabályokat. Akkor már minden téren el kell buknia. — Most már némeitül beszélt, és én feszülten figyeltem a szavaira, mert tőle, a némettől szerettem volna választ kapni pontosan arra, amit ő maga is csak elvont, élettelen igazságokban tudott megfogalmazni. De magát a lényeget: mi az, ami egy népet önimádóvá tehet, ő sem tudta vagy nem akarta megközelíteni. S ezt ő is érezte, mert fáradtan, csüggedten fölemelkedett, még egyszer megigazította a párnámat, aztán csak ennyit mondott: — Az istenek bukásának többé-kevésbé mindig megadatik, hogy a itúlélő korok ne tagadjanak mag tőle némi fenséget vagy legalább tragikumot. A mi bukásunk után nem maradt fenn sem fenség, sem tragikum. Csak gyűlölet, irtózat és iszonyat. Korbácsok és szögesdrót kerítések és tömegirtások kitönhetetlen emlékei. És undort keltő emlé kek, mint amilyenek a magáéi. — Az ajtóból még visszafordult: — Temetők és kórházak százezreit töltöttük meg szerte a világon. Mit számítanak ehhez képest a kultúrbestia egyéb eltévelyedései. .. Kórházakat és temetőket töltöttünk meg — ismételte meg még egyszer, és lehajtott fejjel kisietett a szobából. Sokáig néztem utána, és nagyon-nagyon sajnáltam. De akkor, ott a majorság és a kastély közötti úton, azt hittem, soha többé nem fogok tudni sajnálni németet. Sem férfit, sem asszonyt. Azt hiszem, Szarvas is erre gondolhatott, mert egyszerre, váratlanul megállt. 350