Rácz Olivér: Megtudtam, hogy élsz

Harmadik rész

tona utánakapott, még egy köteg nyomtatványt lesodort a könyökével. Lehajolt, segített .fölemelni. Olyan .buzgón hajlongott ^ szertehullott papírlapok után, hogy a fejébe szállt a vér. A legszívesebben már föl sem kelt volna, szeretett volna túl lenni az egészen, nem bánta volna, ha már ott, arccal az olajos, piszkos padló felé hajolva kapja az első rúgást. De a végén mégis kifogytak a földre íhullt papírok, fel kellett emelkednie. Most már türelmetlen volt, pattanó idegekkel várta, hogy az előtte piszmogó katona végezzen. Végezzen, hogy vele is végezhessenek. Nem félt a haláltól. Naponta farkasszemet nézett vele, ők ketten megszokták egymás közelségét. Olyan játékot játszott, amelyben a halál nagyon tárgyilagos és mindennapi tétként szerepelt. De nem így. Semmiért. A ikatona az ablak előtt képtelenül piszmogott. „Siessen már, az istenfáját. Mondja, magánál okosabb •küldöncöt nem találtak a századnál? Ügy dekázik itt, mint egy vemhes csiga." A tisztviselő kidugta a fejét az ablakon, úgy szellemeskedett tovább, a sor szolgálatkészen röhögött. A katona izzadva, nehézkesen számlálgatta a zsoldkönyveket, bütykös ujjai minduntalan elvétették a szokatlan munkát. „Nézze, apafej, ha én azt mondom magának, hogy abban a kötegben ötven darab van, akkor maga hiába piszkál bennük azzal az ormótlan mancsával, attól még nem lesz ott sem negyvenkilenc, sem ötvenegy. Mindig csak ötven, értem? írja alá, és tűnjön innen. Nincs időm magával cicázni, értem? Adja ide a zsoldkönyvét. És menjen már a fenébe, nem hallja?" Az ember fél kézzel előkaparta a zubbonya zsebéből a zsoldkönyvet, a másik kezét a kötegben tartotta, hogy meg ne akadjon a számolásban. „Hallom, alázatosan jelentem — mondta mentegetőzve, miközben átnyújtotta a zsoldkönyvét —, de nekem azt mondta a százados úr, mindent számoljak meg. Hát én megszámolok mindent. Mert ha nem számolom meg, azt mondta, lecsukat. Hát én .. 578