Rácz Olivér: Megtudtam, hogy élsz

Második rész

Nem tudom. Mikor hozták be? Tessék az emeletre, ott fekszenek tüdősök. Egy tiszt meghalt az éjjel... Nem tudom ... Emelet. A folyosón ágyak. Ismeretlen arcok, fehér arcok, szürke arcok. —- Kit, kérem? Nem tudom. Várjon csak: mikor hozták be? Tudom már: hatvanhetes szoba. Tiszti szoba. Négy ágy. Az utolsó ágyon, az ablak mellett csukott szemű fakó arc. De a szempár még él: a lépésekre megrebben ia szemhéj, mosoly vonaglik át a beesett arcon. Az ujjak már erőtlenek, a kézszorítás már nem jelez semmit. — Géza! Csend. A szomszéd ágy súlyosan megnyikordul. Fullasztó, tehetetlen csend. De a takarón heverő kéz moccan, a vértelen ajkak szürke bélése meghasad, és bugyborékolva, hörögve, suttogva, halálos öngúnnyal, halálos megbékéléssel, megbocsátással, beletörődéssel bugyborékolnak elő a szavak: Volt egy ... doni... fagybalzsamom bíborvörös ... szalagon ... Késő délután lett, mire elhagyták a kórházat. Szombathelyi főtér. Ismerős lovas kocsi. — Hó! — Megjött, zászlós úr? — Meg. Hova megy, R é kás? — Az alezredes úrért. Mostanában a városban alszik. Amióta ... De hiszen a zászlós úr nem tud semmit! — Lehajlik a bakról, úgy súgja: — Áthelyezték az ezredet Ausztriába. Négy napja ment el az első zászlóalj. Én is velük voltam, d.e én még visszajöttem a kocsival. Holnap indul a második zászlóalj. Soprontól valami negyven kilométernyire, a határon. Ott vagyunk. Árkot ásunk a sváboknak. A legénységet lefegyverezték. De még a tiszt urak is ásnak. Rossz világra virradtunk, zászlós úr... A Gortvai százados urat, Szentkirályról, a távbeszélősöktől, letartóztatták, összekapott a svábokkal. Sokan megszöktek. Azóta úgy őrzik a népet, akár a foglyokat. Enni is alig adnak. — És a mieink? A szlovákok? 411