Rácz Olivér: Megtudtam, hogy élsz

Második rész

— Azokat is elvitték. De azokat még messzebbre. Nem tudjuk, hol vannak. Dermedt, kiábrándító csend. — Rékás! Ne mondja meg az alezredes úrnak, hogy találkozott velem! Ne szóljon róla senkinek! Megteszi? Az emlber nem válaszolt, a gyeplő után nyúlt. A lovak fara felé billentette az ostort. — Gyű! — Aztán mozdulatlan arccal, távolba néző szemmel szólt le a bakról. — Sok szerencsét, zászlós úr. Lehet, hogy még találkozunk az életben. Utolsó szavait elnyomta a kocsi zörgése, és Tivadar hoszszan nézett utána az egyre sötétedő alkonyatba. A pillantása üres volt, mégis sok mindent látott abban a percben. Tájakat és falvakat, fegyvereket és arcokat, lövedékek süvítő, ezüstös, hosszú pásztáit, nappalokat és éjszakákat, évszakokat és éveket. Sok évszakot és sok évet. És a látomások egyre közelebb jöttek, most imár lobogtak, olyanok voltak, mint a kis tábortüzek. Lassan közeledő őrtüzek, lobogó, piros tüzek. Aztán egyetlen, hatalmas máglyává csaptak össze, és Tivadar tudta, hogy ezen égetik el a háborút. És amerre a szem ellátott, katonák guggoltak a tűz körül, öregek és fiatalok, szőkék és barnák, mindenféle fajtájúak és mindenféle nemzetiségűek, és mozdulatlan arccal, ünnepélyesen rakták a tüzet. Katonák ültek a tűz körül. Katonák ültek a tűz körül. Madárdermesztő, csontfagyasztó téli éjszaka volt, ikonok és vigasztalan éjfél utáni óra, de az őrszakasz embereinek nyirkos pinceodújában valószínűtlen, mesebeli árnyakat rajzoltak a dohos falra a lobogó lángok. Ott ült az egész harmadik raj, tizennégy ember, egy tizedes. Időnként valamelyikük összevont szemöldökkel megpiszkálta a tüzet, lécdarabokat dobott a parázsra, eligazgatta. Szótlanul, mozdulatlan arccal bámultak a tűzbe, olyanok voltak, mint holmi időtlen, feszülten őrködő tűzimádók, földszínű, szürke, vén katonák, harmincötön innen, húszon túl. Mind a régi századból valók, abból, amelyikkel valaha, még a történelem előtti időkben elindultak otthonról. Ak412