Rácz Olivér: Megtudtam, hogy élsz

Második rész

nyomasztó árnyak közepette; harminc lépés oda, hawninc vissza. öt óra negyvenkor már letettek minden reményről. Hat órakor egy kedvetlen őrjárat lanyhán igazoltatta Tivadart, bevilágított az irataiba. Judittal nem törődtek. Hét órakor Judit már annyira reszketett a nyirkos hidegtől és az izgalomtól, hogy letörten és kétségbeesve megindultak hazafelé a vigasztalan sötétben. De Tivadar a világító betűkre gondolt, aztán Kóré utolsó szavai csengtek a tűiében, valahonnan nagyon messziről, nagyon halkan és nagyon fájdalmasan érkeztek a szavak, halál és borzalom lehelete lengte körül az elhaló üzenetet, és Tivadar szívét valami megmagyarázhatatlan jeges gyász szorította marokra. Utána még napokig kószált a Krisztina körút táján, de Kóré nem mutatkozott többé. A szovjet ágyúk hatósugara egyre közelebb érkezett. A belvárosban még javában folytak az igazoltatások, az Andrássy úton sárga és fehér csillagos menetoszlopokat hajszoltak végig a nyilas különítmények, a Nyilasház pincéiben a vértócsáknak nem volt Idejük megalvadni, de az Üllői út környékén már a nyilasoknál erősebb hatalom uralkodott a lövedékektől feltépett kövezet és a meztelen szobáikat mutogató, felhasított házak felett. A félelem. És a remény. A rettegés. És a bizakodás. A borzalom. És a csodavárás. Minden ágyúlövésnek kettős hangja volt: az első az iszonyat hangja, amelynek nyomán újabb falak omoltak porrá, újabb szobák hasadtak ketté, remegő szekrények és lapuló ágyak repültek a levegőbe, fürdőkádak csavarodtak a vízvezetéki csövek köré, és a porral és füsttel teli levegőben ez a hang a megsemmisülést, a pusztulást, a halált jelentette. De akik túlélték, azok meghallották a másik hangját is, amely az új élet és a szabadság közeledtét jelezte. Kísértetváros volt az ostromolt Budapest: a fák vizesen fénylő, tar gallyain már hosszú napok óta nem ültek meg borzongó verebek, az utcáknak az ágyúzások szüneteiben sem volta'k már hajdan megszokott, békét idéző hangjaik, 398