Rácz Olivér: Megtudtam, hogy élsz

Második rész

6 Mikor megállt a vonat, lehúzta az ablakot. Nem kellett so­káig keresgélnie: Szarvas ott állt a nyitott peronon, az arca vörös volt, a szeme gyanúsan villogott, a két karja úgy hadonászott, mint a cséphadaró. Egészen a vaskorlátig elé­be jött, s mikor végre ott álltak egymással szemben, Ti­vadar örömmel kapott a szokása szerint enyhén elázott har­cos kinyújtott keze után. Szívében csak most kezdtek fel­zsongani a régi, gondtalan melódiák, valahonnan a múlt­ból, egy letűnt korból, amelynek díszletei közül tizennégy agyonfaragott iskolapad állt a főhelyen, s a padok előtt kaján mosollyal, zsebre dugoitt lkézzel sétált föl és alá a .kedves és .megértő Bonc, a fanyar humorú Bonc, Szarvas Géza gimnáziumi tanár. Időnként megállt, figyelmesen megnézte a felelőt, megcsóválta a fejét, aztán az osztályra hunyorgott: „Szerencséjük, hogy nem veszem komolyan a dolgokat, mert ha komolyan venném, kénytelen lennék tisztelettel megkérdezni a kultuszminisztert, írassa át az összes történelemkönyveket a maguk végtelenül meglepő és figyelemre méltó feleletei alapján. Igaz, hogy akkor viszont talán több lenne bennük az igazság. Üljön le, és szálljon magába. Most pedig boncoljuk fel kissé Nagy Frigyest.. Régen volt. És ami Nagy Frigyest illeti, talán mégis komolyabban kellett volna venni a dolgokat. Bár az is merőben fölösleges lett volna, hiszen felboncolták ők Mus­solinit és Hitlert is, de hát a boncolók kevesen voltak, és a va'kak sokan. És most itt áll előtte a nagy Bonc, a ked­ves Bonc, a bolondos Bonc, főhadnagyi egyenruhában, ki­354

Next

/
Oldalképek
Tartalom