Rácz Olivér: Megtudtam, hogy élsz

Második rész

— Cáfold meg, ha tudodl — Grisa! Én huszonhat éves vagyok! Te azt hiszed, nekem nincsenek vágyaim? Te azt hiszed .. . ó, Grisa, mondtam, hogy szégyellni fogod magad. A férfi lehajtotta a fejét. — Grisa, én sebész vagyok. Nekem a munkámra kell gondolnom. Nézd — emelte fel a kezét —, én ebben a két kezemben, amelyet te simogatni szeretnél, naponta emberek életét tartom. Tudom, hogy ez patetikusan hangzik, de az én kezem most nem simogatásra való, Grisa. A férfi még mindig hallgatott. A nő félreértette a hallgatását, tehetetlenül ejtette ile az asztal sima üveglapjára a kezét. Csüggedten akasztotta le a nyakáról a szívhaillgatót. — Azt hittem, megértesz... De ha nem, akkor... — Akkor? — kérdezte Grisa szelíden, és a hangjában volt valami, amitől Zinának büszkén és diadalmasan villant fel a szeme. — Akkor megkérem Lidát, helyettesítsen ma este. Talán nyugodt esténk ilesz, két osztályt is el tud látni. Akarod? — Tudod, hogy nem akarom — mondta a férfi csöndesen, higgadtan, szemrehányás és póz nélkül. Kopogtak. Fiatal ápolónő lépett be, gondterhelten állt meg az asztal előtt. — Azt hiszem, jó lenne, ha megnézné az őrmestert, doktornő. Nagyon nyugtalan. — Megyek ... — Megvárhatlak? — kérdezte Grisa halkan. — Ha viszszajössz, elmondanám neked az új híreket. — El ne merj menni, amíg vissza nem jövök! Pjotr, ne engedd! — intett Széles felé, s mikor elment Grisa mellett, könnyed, becéző mozdulattal megsimogatta az arcát. Grisa lágyan a tenyerébe csókolt, aztán az ablakhoz lépett, az üvegre szorította a homlokát. Az ablak alatt katonák haladtak el, énekelték. A csukott ablakon Is behallatszott a daluk. Együgyű dal volt, arról, hogy egyszer vége lesz, hazamennek a katonák a gyárba, ahol a kedves kedvesét már várja, s akkor majd boldogok leszünk ... mind, mind boldogok leszünk ... 353