Rácz Olivér: Megtudtam, hogy élsz

Második rész

— Azt is — felelte a férfi nagyon nyugodtan. — És éppen azért, ha még most is fenntartja emberileg meg sem határozhatóan nemes ajánlatát, ha még most is segíteni akar: a lányokat szeretném feljuttatni Pestre. ők nem tudnak semmiről, azt hiszik, holnap utazunk. Két fiatal lánynak könnyebben sikerülhet megmenekülnie, mint egy öttagú családnak. Ha tehát még mindig úgy gondolja ... — Úgy gondolom — bólintott egyszerűen. Fürkészően a férfi arcába nézett: — Teljesen céltalan lenne, ha megpróbálnám jobb belátásra bírni? — Teljesen céltalan. Csend lett. Meghatározhatatlan, süket, túlvilági csend. Aztán a férfi megtörülte a szemét, hangosan kifújta az orrát. — Köszönöm, amit értünk tett. És;.. vigyázzon a kislányaimra ... — A hangja elcsuklott, de erőt vett magán, a következő pillanatban már újra nyugodtan, szinte tárgyilagosan mondta: — Ha érintkezésbe tudnánk maradni, szeretném, ha a gyerekek csak akkor tudnák meg, hogy mi... hogy nem megyünk utánuk, amikor már ... — Értem. Magam viszem fel őket Pestre. Ma délben szabadságot kértem. Nem hagyom ott őket, amíg biztonságban nincsenek. De szeretném, ha már ma este velem jönnének. A férfi szemében aggodalom csillant fel: — És ha keresnék őket? Nem bírnám ki, ha a feleségemet bántalmaznák. — Azt mondhatják, hogy előrementek. Helyet csinálni. Rokonokkal. Akármit. Odakint o,lyan kavarodás van, hogy nehéz megállapítani, ki merre tűnt el. Sajnos úgyis nagyon sokan tűntek el az utolsó két nap alatt másféleképpen is. — Tudom — bólintott a férfi. — Bevallom, nekünk is eszünkbe jutott ez a megoldás. Ki tudja, nem lenne-e helyesebb? — Nem. Az utolsó pillanatig bízni kell. Verekedni. Reménykedni. Élni. A férfi újra bólintott, aztán a karórájára pillantott. — Menjenek — mondta halkan —, közeledik az testi légiriadó ideje. — De — álilit meg habozva az ajtó előtt — mégis jobban szeretném, ha ma éjszaka még itt maradnának ... legalább 276