Rácz Olivér: Megtudtam, hogy élsz

Második rész

Gráfot ma reggel elvitték a hadbíróságra. A káhások vitették el, hamis papírokat árult a zsidóknak, a zistenit nekííí! Tivadarnak nagyot ugrott a szíve: Gráf továbbszolgáló szakaszvezető volt, az állományirodán dolgozott. Tivadar tudta, hogy pénzt fogad el a munkaszolgálatosoktól, de a hamis behívók emlegetése, káhásokkal és hadbírósággal fűszerezve, most nem hatott különösebben csillapítóan a kedélyállapotára. — Csak ... Gráfot vitték el? — kérdezte ugyefogyouan, de a Császár nem figyelt fel. — Csak! — mordult rá bőszen. —- 'Ki a názáreti Jézust kellett volna még eivinniük? Engem? Tivadar figyelni kezdett. A Császár hangjában volt valami, ami meglepte. A hang most váratlanul felcsattant, elbődült, aztán óvatos suttogássá rekedt: — A zisteenit a zanyjánaaak! Legalább harminc zsidó szaladgál a körzetben, akik nem tartoznak a behívott korosztályokhoz. Az előbb lapoztam át a névjegyzékekeet! A ganéééj! Egyszer kerüljön a kezem közé a rohadt pofájaaa! Tivadarnak kezdett ismét a torkában dobogni a szíve: nem volt benne biztos, hogy a harminc ember közül egynéhánynak a behívóját nem ő csempészte-e aláírás végett a Császár asztalára. De a Császár most már véglegesen suttogóra fogta a szót: — Szigorúan bizalmas utasítást kaptam. A városban egy héten belül nem marad zsidó. Ajánlatos lenne még legalább öt-hat századot kiállítani, ebből hármat a lehető legrövidebb időn belül útnak indítani. A többit később. A körzetben csaík annyi zsidó maradhat, amennyi feltétlenül szükséges. Szabók, cipészek, mesteremberek. A készültségi századokat, romeltakarítókat, csákányosokat keresztény munkaszolgálatosakbóil kell kiállítani. Még ez a szerencse — pislogott fel véreres, apró szemével Tivadarra. — Értem — bólintott szolgálatkészen, holott egyelőre semmit sem értett, ellenben égett a türelmetlenségtől, mert közben az asszonyra gondolt, aki odalent várta. — Na látoood! — sóhajtott fel elégedetten a Császár, 265