Rácz Olivér: Megtudtam, hogy élsz

Második rész

Egyre jobban belelovalta magát a tébolyult dühbe, amelyről valahol mélyen maga is tudta, hogy nem egyéb menekülésnél, gyáva szabadulni akarásnál, de az idegei kezdték felmondani a szolgálatot, és most már ezzel sem törődött. Most már csak menekülni akart, menekülni ettől az egész sivár borzalomtól, menekülni ettől a szerencsétlen asszonytól is, bezárkózni a szobájába, a magányba, a gondolatai közé, nem akart tudni többé senkiről és semmiről sem. Már készült, hogy végez az egész üggyel, és néhány üres, vigasztaló szóval odébbáll, mikor az asszony kit ;yenesedett. Megtörölte a szemét, és halkan, meglepő nyugalommal mondta: — Köszönöm — mondta, és lassan az ajtó felé fordult. — Ne haragudjon, hogy zavartam. ,Azt hittem, lehet még segíteni. De most már látom, hogy ... — nem fejezte be a szavait, indulni készült. — Várjon — kiáltott rá nyersen. — Várjon meg itt! Megpróbálok még valamit. — Sarkon fordult, és felrohant a parancsnoki épületbe. Egyenesen a Császár szobájába. Kopogtatott, de az ajtó zárva volt. Űjra végigrohant a folyosón, a nyilvántartóban elkapta a kis karpaszományos karját: — Nem láttad a Császárt? — A fiú meglepetten ugrott fel. — Dehogynem. Két perce sincs, hogy kereste a zászlós urat. Tivadar olyat káromkodott, hogy a karpaszományos bámulva nézett utána. Űjra a Császár szobájába. Csukva. Az állományirodára. Ott a kanárisárga parolis segédfogalmazó nézett rá hűvös csodálkozással, de Tivadar már rohant is tovább. Az aleshez. Mikor befordult a folyosó végén, a háta mögött dörrenve csapódott ibe a saját szobája ajtaja, és bömbölő hullám vágódott neki a nyakszirtjének: — Hova rohaaansz? Már egy fél órája keresleeek! Gyere gyorsan, a zistenit nekííí! Tivadar megperdült, futólépésben követte a Császár tovadübörgő alakját. Mikor a Császár szobájába értek, legnagyobb megrökönyödésére a Császár kulcsra zárta mögötte az ajtót. — Ide ifigyeeelj — kezdte minden bevezetés nélkül —, 264